A darab alcíméből – Megint egy legénybúcsú – kiderül, hogy a Jászai Mari-díjas, érdemes művész, színművész-rendező-író, Szente Vajk, néhány esztendővel ezelőtti Legénybúcsú címet viselő vígjátékának mintegy folytatását viszi a Játékszín színpadára.
Erről így ír a színház honlapja: „Mindig valami bajba kerülnek, mindig történik velük valami hihetetlen, kiszámíthatatlan, és mindig elrontják valahogy” – vélekedik Mona Alex és Simon párosáról két évvel a Legénybúcsú történései után. Főhőseinknek ezúttal ki sem kell lépniük rendelőjük falai közül, hogy valós és vélt ismerősök, kollégák és rokonok látogatásai tegyék még izgalmasabbá a Simon esküvőjét megelőző pillanatokat.
Ugyanakkor az író-rendező biztosított arról: önmagában is érthető, élvezhető az új produkció.
A Legénybúcsút Szente Vajk kísérletnek szánta, vajon tud-e sikeres magyar vígjáték születni. Tudott, tudniillik a 2019. májusi bemutató óta százötvenszer ment az előadás.
Dacára a világot sújtó eseményeknek, mutatott rá az író-rendező, akinek művét műsorára tűzte a nyíregyházi Móricz Zsigmond, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a marosvásárhelyi Nyári Színház – mindhárom helyen a játékszínbeli előadás főszereplője, Nagy Sándor rendezésében. A siker szembesít azzal a szomorú ténnyel, mennyire kevés kortárs magyar vígjáték fut kőszínházainkban.
Szente Vajk tapasztalatai egyértelműek: a nézők szeretik saját történeteinket. S mindjárt példát is hozott. A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban – ahol főrendező – a Kőszívű című, Jókai Mór regényéből színpadra írt zenés játék (Szente Vajk, Galambos Attila, Juhász Levente alkotása), a premier után éppen akkora nézőszámot könyvelhetett el, miként a világhírű Elisabeth musical (Lévay Sylvester és Michael Kunze munkája).
A honi kortárs munkák közt sajnos bajosan bukkanunk vígjátékokra – noha Molnár Ferenc és Szép Ernő hazájában élünk. A polgári humor kiveszett a negyvenes-ötvenes években, a hatvanasban pedig helyüket elfoglalták az angolszász vígjátékok a színpadokon – vélekedett az író-rendező, megjegyezve, a magyar humor más, ezért is érezte úgy, hogy szórakoztató színdarabot kell írnia. Így született a Legénybúcsú.
Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a vígjátékírás komoly mesterségbeli tudást igényel, amennyiben a visszajelzés azonnali és egyértelmű. Ez lenne a nevetés, ugye. Ennek híján szoktunk bukást emlegetni. Miként Szente Vajk mondta: pontosnak kell lenni, majd gyorsétteremhez hasonlította a műfajt, ahol a vendég azonnal megkapja, amiért jött. A színházban az első tíz percben rá kell vezetni a nézőt a hangulatra, hogy azután minél gyakrabban felnevessen.
Némileg lutrinak tűnik íróasztal mellett kiötölni, hol jön majd be egy poén. Szente Vajk, bár nem akar szerénytelennek tűnni, úgy véli, van akkora színházi rutinja, hogy már a szövegkönyvben pontosan lerögzítse a majdani előadást. Ezért is
nem jó, ha a szereplők változtatnak a dialógokon, a beállításon. Ez biztosítja, hogy a közönség pontosan ugyanazt kapja a bemutatón, mint a százötvenedik előadáson.
Teszem hozzá, a rendező – a Legénybúcsú és az Aranylakodalom esetében – köztük van a színpadon, hiszen maga szintén szereplő. Noha Szente Vajk már jó ideje nem játszik saját rendezéseiben, most, mivel Alex figuráját (a másik főszereplőhöz, Simonhoz hasonlóan) újfent szerepelteti, neki magának ismét színre kell lépnie. Nem magára írta a figurát, az egész előadás képe kialakul a fejében írás közben, azaz a tulajdonképpeni rendezői elképzelés, hogy ne mondjam: koncepció.
Az Aranylakodalmat szombaton mutatta be a Játékszín, parádés (részben kettőzött) szereposztásban: Nagy Sándorral, Szente Vajkkal, Szerednyey Bélával és Csonka Andrással, Gubik Petrával és Gáspár Katával, Bánovits Vivianne-nel és Kárpáti Rebekával, Náray Erikával, Nyári Diával, Szirtes Balázzsal, Kovács Gyopárral és Kovács Pankával, Barabás Kiss Zoltánnal.
Borítókép: Jelenet az Aranylakodalomból (Fotó: Mirkó István)
