Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a vígjátékírás komoly mesterségbeli tudást igényel, amennyiben a visszajelzés azonnali és egyértelmű. Ez lenne a nevetés, ugye. Ennek híján szoktunk bukást emlegetni. Miként Szente Vajk mondta: pontosnak kell lenni, majd gyorsétteremhez hasonlította a műfajt, ahol a vendég azonnal megkapja, amiért jött. A színházban az első tíz percben rá kell vezetni a nézőt a hangulatra, hogy azután minél gyakrabban felnevessen.
Némileg lutrinak tűnik íróasztal mellett kiötölni, hol jön majd be egy poén. Szente Vajk, bár nem akar szerénytelennek tűnni, úgy véli, van akkora színházi rutinja, hogy már a szövegkönyvben pontosan lerögzítse a majdani előadást. Ezért is
nem jó, ha a szereplők változtatnak a dialógokon, a beállításon. Ez biztosítja, hogy a közönség pontosan ugyanazt kapja a bemutatón, mint a százötvenedik előadáson.
Teszem hozzá, a rendező – a Legénybúcsú és az Aranylakodalom esetében – köztük van a színpadon, hiszen maga szintén szereplő. Noha Szente Vajk már jó ideje nem játszik saját rendezéseiben, most, mivel Alex figuráját (a másik főszereplőhöz, Simonhoz hasonlóan) újfent szerepelteti, neki magának ismét színre kell lépnie. Nem magára írta a figurát, az egész előadás képe kialakul a fejében írás közben, azaz a tulajdonképpeni rendezői elképzelés, hogy ne mondjam: koncepció.
Az Aranylakodalmat szombaton mutatta be a Játékszín, parádés (részben kettőzött) szereposztásban: Nagy Sándorral, Szente Vajkkal, Szerednyey Bélával és Csonka Andrással, Gubik Petrával és Gáspár Katával, Bánovits Vivianne-nel és Kárpáti Rebekával, Náray Erikával, Nyári Diával, Szirtes Balázzsal, Kovács Gyopárral és Kovács Pankával, Barabás Kiss Zoltánnal.
Borítókép: Jelenet az Aranylakodalomból (Fotó: Mirkó István)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!