Hitvallása szerint a játék képmutatás, a művészet pedig merő abszurditás, mindezek ellenére (vagy épp ezért?) neki ez az élete. Ez egy keserűséggel és fájdalommal teli élet, ami nélkülöz minden kompromisszumot. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy ez felmenti a tettei alól? Évtizedeken át a művészetért küzdött, és ebben a disznókkal teli faluban kellett rájönnie, hogy mindezt feleslegesen tette. Tudja: az élet értelmetlen, a felszínen mégis egyre csak harcol, még azokkal is, akiket szeret. Azt kutatja, hová tűnt belőlük a művészetek iránti odaadás, ami számára akkor is természetes, amikor minden veszni látszik.
És mindezek után, a nézők legnagyobb meglepetésére van az előadásnak egy olyan pillanata, amikor úgy tűnik, e történetnek mégis lehet happy end a vége. A falusiak elkezdik megtölteni a sorokat, Bruscon óhajának megfelelően az utolsó jelenetben még a vészfényt is lekapcsolnák, ám egy tűz miatt a terem kiürül, s furcsa módon Bruscon végül mégiscsak eléri, amit akart.
Bekövetkezik az abszolút sötétség, ami világossá teszi azt, amit már az első pillanatban érzett: pusztító szellemi környezetben nem lehet színházat csinálni, sőt, nem lehet élni sem. És nemcsak Utzbachban, sehol a világon.
Túlmutat a színházon
A bukaresti Nemzeti Színház előadását Alexandru Dabija rendezte, Gabi Albu állította színpadra, a főszereplőt alakító Marcel Iureș pedig Nyíregyházán is bebizonyította, hogy mestersége egyik legkiválóbb művelője. Érzékeny művész, aki fantasztikus alakítást nyújtott, erőteljes színpadi jelenléte szinte láthatatlanná tette társait – jelezve azt, hogy álláspontjával szemben nincs, és nem is lehet más alternatíva. Egyetlen olyan pillanat sincs, amikor ne lenne a színpadon, és – kis túlzással – egyetlen olyan sem, amikor ne ő beszélne. A többiek – Alexandru Bindea, Ana Ciontea, Alexandra Salceanu, Lucian Iftime, Afrodita Androne és Victoria Dicu – groteszk, karikatúraszerű figurák, akikre bár kevesebb figyelem jut, gesztusaikkal, mimikájukkal, elhallgatott véleményükkel hozzájárulnak az előadás sikeréhez. A darab Thomas Bernhard pesszimizmusának színpadra vitt leképezése: a szerző szerint az emberiségnek nincs esélye a megváltásra, hiszen amiről Bruscon beszél, túlmutat a színházon. Az értékek eltűnnek, az emberek nem kíváncsiak egymásra, a kultúra helyét elfoglalja a butaság, az igénytelenség. Ám a csavart éppen az jelenti, hogy mindezzel a színházba járó néző szembesült – legutóbb – a színházi olimpián. A színházcsináló, ami egy kétórás monológ a művészetek pótolhatatlanságáról, tele van dühvel, kétségbeeséssel és kiábrándultsággal, mégis azt üzeni: színház nélkül nem érdemes élni.
Borítókép: jelenet az előadásból (Fotók: Florin Ghioca)
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!