– Ritka, hogy huszonévesen, a színész pálya kezdetén édesapa lesz valaki. Tudatos döntés volt?
– Tizennyolc éves korom óta álmom volt egy család, már a színművészeti alatt. Érzelmi értelemben apátlan, anyátlan gyerekként nőttem fel. Emocionálisan deficitben voltam, a szüleim inkább magukkal foglalkoztak, de az élet felnevelt, mindig voltak mellettem emberek. Nincs indulat bennem, de meglehetősen nyitott vagyok ahhoz, hogy kimondjam és vállaljam: saját erőmből jutottam el oda, ahol most tartok.
Tizenévesen még Claude, ma már inkább Berger a Hairből
– A gyermekkori szeretethiány vezette a színházhoz?
– Kezdetben fociztam, a mai napig űzöm ezt a sportot amatőr szinten. Fiatalabb koromban profi labdarúgónak készültem, azt hiszem, volt hozzá tehetségem. Kimondhatatlanul szerettem, de egy idő után terhessé vált a szülői nyomás miatt, ezért a gimnáziumi éveim végén abbahagytam. Az egyetem alatt állandóan edzettem, futottam, sokszor futás közben Chopint hallgattam. Szeretek ilyen ellentétes hangulatokat keverni, szeretek nem megszokott módon létezni. Fiatalon – szinte látomásos módon – megéltem futás közben, hogy a leendő kisfiam zongoravizsgáján ülök. Ma már másodéves zongoranövendék, kilencéves.
– Pótolt a színház valamit a gyermekkori veszteségből?
– Nem pótolt, de felhívta azokra a hiányosságokra a figyelmet, amelyek tudatosultak bennem, és megtanultam ezekkel együtt élni és elfogadni úgy, hogy valakinek ez jutott, valakinek meg más. Segít megérteni, miért alakult így az életem. A színház arra jó, hogy az okokat megtaláljuk. Nagyon sok színész kolléga élt meg hasonló nehéz gyermekkort.
– A Hair című musical pályája egyik kezdeti állomása: tizenévesen Claude szerepét alakította, nemrég pedig Berger dalát, az I Got Life kezdetű dalt énekelte egy műsorban. A napokban halt meg Treat Williams, a Bergert alakító színész. Milyen hatással volt önre a film?
– Tizenhét évesen Claude-ot énekeltem, a Budapesti Operettszínház gálaműsorában pedig nemrég Berger dalát. Nagy hatással volt rám a Hair, vagyis egy dalba belesűríteni azt az életérzést, amit a film jelentett számomra. Ha a két főszerep közül kellene választanom, akkor egyértelműen Berger karakterét érzem közelebbinek magamhoz.
Az akkori hippi életérzés számomra a mostani, XXI. századi fiatalság posztmodern felfogásához hasonlítható,
még ha teljesen más is a jelentése és az indíttatása a két fogalomnak.
– Nem sokkal a főiskola után főszerepet kapott a Vaszary Gábor regényéből készült, Ketten Párizs ellen című filmben, amelyet Papp Gábor Zsigmond rendezett. Nem érzi úgy, hogy több filmes szerep találhatta volna meg ezután?
– Nem vagyok az a fajta színész, aki annyira vár egy nagy filmszerepre, bár az említett tévéfilm után volt még jó néhány lehetőségem forgatni.
Engem általában kielégít, amit éppen csinálok és őszintén szólva sajnálom azokat a kollégákat, akik kifejezetten a sikerre várnak,
vagy kizárólag a tapsért mennek fel a színpadra. Az is nehéz néha, hogy egy szerep után, akár egy Jekyll és Hyde vagy egy Veszedelmes viszonyok után természetesen mosolyogjak a nézőkre. Egyszerűen nem jön. Nem szeretek hazudni, ezért egy fajsúlyosabb előadás után nem volna őszinte az efféle attitűd. Nekem a színészet lényege, hogy létrehozunk egy olyan világot, ami akár valós is lehetne, ezáltal egy varázslat.
A zenés színházat ma is lenézi a szakma
– A film után mondták önnek, hogy emlékeztet Trill Zsoltra?
– Nemcsak a film után, de bármilyen forgatásra megyek, mondják. Nem ismerjük egymást, de láttam már őt jó néhány műben. Tisztelem és nagyra tartom mint színészt.
– A főiskola után több helyen vidéken is játszott, mit tett hozzá a munkájához?
Megtanultam megbecsülni a munkát.
– Nem minden a pénz, sokkal inkább a művészi érték számít. Rengeteget dolgoztam azon, hogy így gondolkodjak és cselekedjek.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy kevesebbet kapnak a vidéki kollégák?
– Nem, hanem azt, hogy rengeteget dolgoztam és mentem a munka után. Én a színészetre adtam a fejem, a művészetre. Nagyon tisztelem Őze Lajost, aki azt mondta, mindig a szerepről vagy a darabról beszélget egy rendezővel, sohasem a politikáról vagy a hatalmi játszmákról. Nagyon sok művészkollégám ment el olyan irányba, amelyek számomra már túlmutatnak a művészeten és feltételezik a politikai aktivitást részükről. Ez egy döntés, amelyet minden embernek tiszteletben kell tartania, de ettől függetlenül én nem értek vele egyet. Nekem a kettő nem összeegyeztethető, még ha a színész is közszereplő, és mindenkinek kell legyen véleménye a világról, amelyben élünk.
– Ki kellene szállniuk a színészkedésből?
– Ezt döntse el mindenki saját maga. A véleményt és ezáltal a döntést is tiszteletben kell tartania mindenkinek.
– Hogy látja a zenés színház helyzetét, nagy a szakadék a prózai és a zenés színház között?
– Szerintem lenézik ezt a műfajt, miközben használják is.
Ennek egészen egyszerű oka van: a kicsinyesség. Ezzel az attitűddel a nézőt is lenézik. Nem nagyon jönnek el megnézni minket a prózai pályatársak, bár vannak kivételek. Ez egy nagyon komplex műfaj, mert játszani, táncolni és énekelni is kell egyben. Az időt a komponált zene határozza meg, ezáltal a saját művészi szabadságunkat is keretek közé szorítja az adott mű. De ez a behatároltság adja egyrészt a komplexitását és nehézségét is a zenés műfajnak. Forgatásra is kevesebbet hívnak minket, bár itt is van kivétel. Szerintem lehet kritizálni, de ha van rá lehetőség, akkor jobban kell csinálni, így válhat kompetenssé az adott személy. Nekem nincs kompetenciám abban, hogy bíráljam a prózai színházat.
– Mit tett hozzá karrierjéhez a Komáromi Jókai Színház?
– Nagyon sokat. A határon túli magyar színházban hihetetlen összetartást tapasztaltam.
Szívemberekkel találkoztam.
A dzsungel könyvében játszottam a komáromi előadásban. Azt éreztem, hogy tisztelnek azáltal, amit képviselek, és tényleg kíváncsiak rám. Egy ilyen társulatban nagyon jó dolgozni és mindenütt, ahol a szakmaiság van a középpontban. Mostanában sok kollégám elment többféle reality műsorba, engem is megtaláltak ilyen felkérések, de nem tudok részt venni öncélú produkciókban. A művészetem oldaláról ismerjenek az emberek, ez a legfontosabb! Erre alkalmas volt a Csináljuk a fesztivált! című műsor a közmédiában.
– Hogy látja, sokkal többen megismerték a műsor által?
– Szélesebb körben, de legalább a szakmám által lettem ismertebb. Azt vettem észre, hogy a határon túliak többen nézték a műsort és mélyebben megérintette őket.
– Ahhoz mit szólt, hogy az SZFE-ügy ennyire megosztotta a szakmát?
– Nagyon sokat köszönhetek a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek, nagyon sokat kaptam a tanáraimtól, bár nekem is voltak észrevételeim az iskola falain belül, a működését és egyes tanárok viselkedését illetően, de akiktől a jó ízlést és igényességet tanultam, azoknak örökké hálás leszek.
– A prózai színház eléggé polarizált manapság. A zenés színházra ez mennyire jellemző?
– Mivel itt kell tudni énekelni, talán egyértelműbb a szakmai megítélés. Eltalálod a hangot vagy nem. Akár egy balett-táncos, aki nem tudja eltáncolni és végrehajtani a mozdulatokat, akkor nincs miről beszélni. Az igazságérzetem erős: ha úgy érzem, valami képmutató vagy egyes alkotók mögé állnak, és kihasználnak népszerű dolgokat az öncélú siker érdekében, az nagyon taszít. Magam részéről nagyon fontosnak találom a pedagógusok fizetésemelését. A kilencéves gyermekem miatt is van kötődésem a problémához. De azt is nehezen viselem, ha társadalmi témákhoz megélhetési módon közelítenek közszereplők és hasznot remélnek ebből. Nehezen értelmezhető jelenség ez, de a szakmánkban is jelen van.
Ha van egy tüntetés a tanárok jövőjét illetően és felszólalunk a témában, akkor ne áruljuk már a saját márkánkkal ellátott termékeinket egy standon tízezres áron, mert az képmutatás.
Vagy egy másik személyt illetően, ha kiállunk emellett a társadalmi probléma mellett, ne süllyedjünk le arra a szintre, amit elítélünk nettó személyeskedéssel, mert akkor magunkat minősítjük. És magától értetődően konstatálom, hogy a tárgya a vitának már nem is a tanárokról szól, hanem a másik életéről, annak alakulásáról! Sok olyan kollégám van azonban, akinél látom, hogy a művészet és a kultúra a legfontosabb. Egyébként bizonyos prózai színészeknek az a problémájuk a musicallel, hogy populáris. Bár hozzáteszem, azáltal, hogy összetett műfaj, ízléstelen módon is tudják reprezentálni az alkotók. Tehát, még igaz is lehet az a megállapítás, hogy hatásvadász, de ez minden művészi produkcióra elmondható. Ez a lényege a művészetnek! A hatás, a jóízlés keretein belül.
– Közben pedig komoly színházi rendezők rendeznek az Operettben…
– Nekem olyan érzésem van, hogy nem az a kérdés már a szakmában, hogy prózai vagy zenés, hanem, hogy jobb- vagy baloldali-e a rendező. Szóval, az az igazság, hogy a polarizálódás itt is jelen van.
Árulókról és magyar gyökerekről
– A Lesz még ez a föld című dal a Trianon filmből, Iványi Marcell Örök hűség című munkájából önhöz kötődik és elég nagy utat jár be az interneten. Mit jelent ez a dal önnek?
– Azt jelenti, hogy jelenleg is szét van szakadva az ország. Olyan kicsi ország vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezt a sok ellentétet. Azzal van bajom, hogy egyértelmű, építő jellegű válaszokat nem kap az ember. Azt érzékelem, hogy a határon túli magyaroknak a nemzeti érzés többet jelent, mint az anyaországban élőknek. Mintha valaki a fűtött házban kap egy szobát és nem érzi, milyen, amikor nincs egy biztos pont az életében. Egyszer egy zarándokúton elindultam Kőszegről Csíkszeredáig, folyamatosan magyar verseket és népdalokat hallgattam.
Falusi srác vagyok, amikor sétáltam a földes úton, igazi gyerekkori életérzést hozott vissza. Olyan időszak jutott el a lelkemig, amit nem tudok megmagyarázni.
Amit elődeink tapasztalnak, azt hordozzuk genetikailag magunkban. A zene olyan varázslat, amire nincsenek szavak. A trianoni traumát, egyben hitet közvetítő dal, a zene erejével képes arra, hogy közel vigye az embert. De nagyon fontos volt, hogy előtte ezen a témakörön dolgoztam. Sajnos akárcsak az ősi energiákat, úgy az előző rendszer beidegződéseit is hordozzuk. Az állandó jelentgetést, pitiánerséget, bizalmatlanságot én annak a kommunista negyven év hozadékának tartom. A jelentgetés a mai napig ott van. Ijesztő posztkommunista valóság. Az irigységgel együtt, azzal a beidegződéssel, hogy neked nem lehet több, mint nekem.
– A Mária főhadnagyban főszerepet játszik. A darab az 1848-as forradalom idején játszódik. Közel áll önhöz ez az időszak?
– Az volt az egyetlen olyan pillanat, a mai tudásom szerint, hogy huzamosabb ideig a nemzet összeállt. A saját igazságuk, a szabadság vágya, amikor egy nemzet együtt úgy érezte, hogy le akarja rombolni a falakat, ami őket körülveszi. Tragédia az, ahogyan végződött.
Nyilván vannak árulók, mert mindig vannak, akikben a félelem és a saját életük feláldozása miatti aggodalom nagyobb, mint a közös ügy.
Az 1848-as szabadságharcot egy nagyobb hatalom zabálta fel, ahogyan 1956-ot is. Ott azért voltak honfitársaink is, akik kiszolgálták a hatalmat. A Mária főhadnagyban visszajött ez az érzés, egy meseszerű szerelmi történetbe ágyazva.
– Mára elmondhatja, hogy az Operettszínház sztárszínészeivel, Homonnay Zsolttal és Dolhai Attilával csereszerepben van a Jekyll és Hyde főszerepében. Hogy éli ezt meg?
– A szakmai tiszteletem alapvetés a kollégák felé. Én saját utat járok. Ha belegondolnék, hogy Dolhainak stimkollégája vagyok, akkor túlizgulnám. Olyan ez, mint amikor a 2000-es évek elején elnéztem a magyar futball valóságát és rácsodálkoztam, hogy néha miért ennyire ügyetlenek. Alkalmanként a túlságos tisztelet okozta félelem, alkalmanként a nagyképűség az oka a veszteségüknek.
– A sportember és a színész szólalt meg most önben…
– A sport nagyon sokat elárul az emberről. A színész válogatottmeccseken nagyon érdekes megfigyelni a reakciókat, az egész attitűdöt.
– Tervezte valaha, hogy külföldön próbáljon szerencsét?
– Igen, a mai napig eszemben van, de lelkileg ide kötődöm. A magyar nóta, a magyar érzület, a történelmünk, minden ide köt. Leginkább a magyar paraszti világ az, amihez kötődésem van. A Körhintát azért szeretem, mert a fiatal nagymamámat látom Törőcsik Mari arcában, szemében.
