Szakonyi Károly író, drámaíró, a Kultúra.hu oldalán emlékezik meg a magyar irodalom különös humánumáról ismert alakjáról. Mint a Huszton született íróról, költőről jegyzi, Szép Ernő otthonról hozta lelkében az emberszeretetet. Apja, a sovány fizetésű, falusi zsidó tanító soha nem engedett egyetlen koldust sem üres kézzel távozni házuk küszöbéről. Pedig megjelentek ott sokan. Reggelente átment a fűszeresboltba váltani, hogy legyen krajcárja minden kéregető számára.
Az alamizsna mellé kézfogás is járt, s ahogy Szép Ernő írja: a „Békességnek a szent nyelven ejtett neve”.
Hajdúszoboszlón járt elemibe, az izraelita iskolába, a gimnáziumot Debrecenben kezdte el, aztán Mezőtúron folytatta magántanulóként. Még nem volt húszéves, amikor Budapestre került. Az esztendővel azelőtt megjelent első verskötete jó belépőnek bizonyult hírlapírói körökben, mert a Budapesti Naplónál kapott állást, és csakhamar az Est munkatársa lett. Gyorsan felfedezte a fővárosi életet – nemcsak megismerte, bele is szeretett.
Figyelte az utcáit, az embereit, és lírai hangvételű, sajátos stílusú tárcákban tudósított történeteikről, mindig olyan pontossággal- fontossággal, mintha – írja Tandori Dezső – kenyeret tenne az asztalra.
Babits is felfigyelt a halk szavú költő eszményi realizmusára, a Nyugat befogadta, Adyval kötött barátságot, Kosztolányi is becsülte.
Szép Ernő Petőfin tanult egyszerűséggel írt versei, regényei olvasmányosak, ám könnyedségükben mégis ott egy olyan életfilozófia, ami naivitásában is lenyűgöző.
Jól ismerte a szegénységet, sokat írt róla, róluk, sokszor mulatságost is, de soha nem a nyomorúságot nevette ki, hanem a szegénység megcsúfolását, a vékonypénzű, de kivagyiságra törő úrhatnámságot.
Erről szólnak a drámái – a Patika, a Május, a Vőlegény, a Lila ákác –, amikor megcsalatik az ínség, amikor a nyomort maguk a nyomorultak árulják el. A hazugságot, az álságot pellengérezte ki, meghatódásba humort is vegyítve, hogy elviselhető legyen a könny.
Az első világháborúba önkéntesnek jelentkezett, bár a háború szörnyűsége borzasztotta. Szokás volt a tiszti kard pengéjére jelmondatot vésetni. Leben und leben lassen – vésette a magáéra. De mások nem így vélekedtek, ezt megtapasztalhatta a vészkorszakban. Nővérével együtt költözött be a kijelölt Pozsonyi úti csillagos házba, hatvanegy éves volt ekkor. Onnan vitték munkaszolgálatra, svéd menlevélnek köszönhette novemberi megmenekülését, de annak a néhány hónapnak minden iszonyát átélte. Emberszag címmel írta meg 1945-ben a hányattatását.
A háború utáni években szegénységben élt, azokról az időkről mesélik, hogy amikor valakinek bemutatkozott, hozzátette: voltam. Szép Ernő… voltam.
Szakonyi Károly megemlékezését teljes terjedelmében a Kultúra.hu oldalán olvashatják.
Borítókép: Szép Ernő költő, regényíró a Margitszigeten (Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)
