– Hogyan indult a Monarchia Operettel való együttműködése?
– Nagyon izgalmas és érdekes társulatról van szó, így boldogan tettem eleget a felkérésnek, hogy rendezzek nekik egy igazán mai operettelőadást. Huszka Jenő Erzsébet című operettjére esett a választás, ebből csináltuk meg Oszvald Marika, Denk Viktória, Peller Károly és Árvai Dániel főszereplésével a Sissi, a magyar királyné című előadást, ami fantasztikusan sikerült. Az eredeti darabot – amelyben megjelenik Andrássy gróf és Sissi szerelme – átdolgoztuk, a nemzeti operettjátszásnak megfelelő stílus mentén, így egy egészen különleges, példaértékű előadás született.

– Mi ihlette a 120 perc a Föld körül című előadást?
– Arra kértek, hogy próbáljunk összerakni egy igazi jó gálaestet. Én azonban nem szeretem azokat a gálaesteket, amelyekben egyszerűen csak bejön a primadonna egy szép ruhában, aztán a bonviván, énekelnek, táncolnak, de nincs kohéziós erő, amely az egész előadást összetartja, éppen ezért azt találtam ki, hogy legyen ennek az előadásnak egy kerete: egy nagy, hőlégballonos Föld körüli utazás, amely során Kálmán Imre csodálatos dallamai csendülnek fel, a Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szádtól a Te rongyos életen át a Bajadérig. A rengeteg magyaros dallam mellett francia, olasz, bécsi, és amerikai dallamok is szerepelnek az előadásban, sőt Kálmán Imre készített olyan operettet is, amely a moszkvai hómezőkről szól. Nekem nagyon közeli és kedves a Bajadér című, keleti koloritokkal teli operettje is. Nagy ívet járunk be tehát, az utazás végén pedig Kolozsváron keresztül visszaérkezünk a legmagyarabb, legcsodálatosabb világba.
– Említette a kohézió kifejezést. Mi az, ami ezeket a dalokat egy előadássá fűzi?
– Blokkokból áll ez az előadás, van benne egy budapesti, egy bécsi, egy orosz, egy indiai, egy amerikai és egy erdélyi blokk. A dalok egymás után érkeznek az egyes blokkokban, és mind segítik egymást, közben fantasztikus táncos-komikus szubrett számok láthatók telis-tele tánccal, mindezek olyan feldolgozásokban, amelyekben modernség, a jelenkoriság jelenik meg.
Az operett nem egy panoptikum, nem egy olyan műfaj, amit úgy kell játszani, ahogy azt annak idején megírták. Az mára egy elavult színházi stílusnak számít. Úgy kell játszanunk, hogy azt a mai közönség élvezze, és át tudja adni magát ennek a gyönyörnek.
Nemrég játszottuk az előadást Palicson, ezer néző tapsolt állva az előadás végén, egészen kirobbanó siker volt. Ez is visszaigazolta azt, hogy operettet csak mai módon szabad előadni, hogy együtt dobogjon a szívünk azzal, amit úgy nevezünk, hogy magyar virtus.