Pierre-Auguste Renoir (1841–1919) művészetének célját, törekvéseit pontosan meghatározza az alábbi mondása: „A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni.” Bár, tegyük hozzá, szobrokat is készített élete utolsó időszakában egy ifjú szobrász, Richard Guino segítségével. A XIX. század francia nagymestere mindig az embert akarta megfigyelni és megmutatni, és olyan aurával körbevenni, amelyet elnézve minden modellje az élet császárának, illetve császárnőjének érezhette magát. Talán ma is sokan elfogadnánk a lehetőséget, hogy képei szereplői legyünk… Renoir mintegy hatvan éven át dolgozott, és mindig új utakat keresett az alkotásban.
1841-ben született, egyszerű családban, de hamar a művészet felé fordult, igaz, nem énekléssel foglalkozott, bár tehetsége vitathatatlan volt, ahogyan ezt Charles Gounod is hangsúlyozta.
Gyermekfejjel porcelánfestéssel kezdett, amivel annyira jól keresett, hogy még szüleit is támogathatta. Húszévesen kezdett festeni tanulni, de már a Louvre-ban igyekezett önállóan képezni magát, másolta a műalkotásokat – 19 évesen már hivatalosan is. Az École des Beaux Arts tanulója lett, egyike azoknak a szentségtörő diákoknak, akik kivonultak festeni a műteremből a természetbe. Barátai, Claude Monet, Frédéric Bazille és Alfred Sisley hasonlóan tesznek, Párizs környékén dolgoztak, és következetesen a fényközpontú festészet irányába haladtak. 1864-ben a párizsi Szalon először fogadta be Renoir egyik munkáját.
Az alkotó csak az 1870-es években vált ismertté, miután visszatér a francia–porosz háborúból, majd részt vesz az elhíresült 1874-es párizsi Szalonon, amelyen a későbbi impresszionisták léptek közönség elé Gaspard-Félix Tournachon, közismert nevén Nadar, a fényképész korábbi műhelyében. Az 1874-es tárlaton Claude Monet Impresszió, avagy a felkelő nap című alkotását állította ki – innen ered az impresszionisták kifejezés, mellyel egy lapkritika fokozza le a tárlat alkotóit –, Renoir pedig hat alkotása között a Páholy című képét mutatta be. Néhány közös esztendő után azonban Renoir ment tovább a maga alkotói útján, és távolodott az impresszionistáktól; 1881-es olaszországi utazásán Raffaello művei és Jean Dominique Ingres művészete hatott rá.
Életteli portréi, látványos csoportképei, tájábrázolásai jellegzetesek, de az 1880-as években inkább a formaalkotás felé fordult.
1892-től betegeskedett, később a tenger mellé költözött, s bár az ízületi gyulladás egyre jobban kínozta, inkább az ujjaihoz szíjazott ecsettel dolgozott, amíg tehette. Ami az utolsó éveket illeti, bár 1910-ben már járni sem tudot, 1914-ben még készített egy női portrét, s halála előtt nem sokkal tudhatta meg, hogy a Madame Georges Charpentier-ről készített művét megvásárolta az állam.
Renoir tájképeinek színei, legyen szó vázlatról vagy kész képről, vibrálóan frissek. Képei energiát sugárzók, többszereplős alkotásainak hősei szinte életre kelnek, hallhatóan beszélnek, járnak-kelnek körülöttünk, így a bálozók a Moulin de la Galette-ben, a reggeliző társaság az Evezősök reggelijén, a zongora fölé hajló lányok de még a festő saját családja is. És ha a mintegy hetven, hamarosan látható színgazdag alkotás mellé még különlegességet is szeretnénk illeszteni, érdemes tudni, hogy a 2019-ben a Szépművészetibe kerülő, immár saját tulajdonú Fekvő női akt (Gabrielle) másik két verzióját is láthatjuk majd a szeptember 22-től nyíló kiállításon. Egyébként ne lepődjünk meg a képein szereplő macskákat látva sem, előszeretettel festette őket, s az érzékiség és az anyaság szimbólumaiként is értelmezhetjük ezeket művészetében. 2024. január 7-ig sok idő van még, de tekintve, hogy ez az első alkalom, hogy Magyarországon Renoir-kiállítás látható, érdemes előre megtervezni a látogatást.
Borítókép: A hinta című alkotás hamarosan a helyére kerül (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
