A Budapest 150, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulóját ünneplő programsorozat részeként szeptember 22. és október 23. között FLASZTER címmel rendezték meg az 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálét. Az eseménysorozat a kurátorok szándéka szerint Budapest rejtett arcaira hívja fel a figyelmet. A témák, amelyek ezekben a művekben előkerülnek, olykor meglehetősen direkt módon szólnak hozzá a budapesti jelenhez. Reflektálnak például a lakhatás és hajléktalanság kérdésére, a város tragikus vagy éppen tanulságokat hordozó múltjára, a kényszerű, városi rejtőzködésre, a mozgás, a közlekedés dinamikáira és mintázataira, a köztér funkcióira, arra, hogy ki lehet otthon a városban, kinek mihez van joga és lehetősége a köztereinken – mutat rá a Qubit cikkében, hozzátéve: az esemény közvetlen rokonának a PLACCC tekinthető, amely több mint húsz éve jelen van a városban fesztiválként, illetve fel-felbukkanó események láncolataként.
Idén augusztusban és szeptemberben a PLACCC tucatnyi eseménnyel reagált a városi létezés kérdéseire, a városlakó sebezhetőségére. Bubla Éva Lélegzésre kijelölt hely című munkája, egy növényekkel kirakott installáció például arra a kérdésre, hogy lehet-e nyugodtan tiszta levegőt szívni egy nagyvárosban. Somló Dávid pedig zsúfolt köztereken egyensúlyozott finoman egy, az aszfalton talált egyszerű botot, és erre a nagy figyelmet igénylő aktivitásra invitált másokat is, írja a portál.
A cikk felidézi, hogy az első ilyen típusú munkának Magyarországon az Őrizetlen pénz akció nevezhető, jóval azelőtt, hogy a public art fogalma megjelent volna 1956 novemberében: a legendás, nyitott láda, amellyel Budapest több pontján a Magyar Írók Szövetsége gyűjtött adományokat az utcán a mártírok családtagjainak. Erdély Miklós neoavantgárd művész, író és teoretikus később a sajátjaként aposztrofálta ezt a munkát, és egyben a hazai akcióművészet kezdőpontjaként is, de a szerzőség kérdése máig nem egészen tisztázott, írják.
Arra, hogy mi is az a public art, több definíció létezik, de alapvetően minden olyan művészeti tevékenységre érthető, amely megpróbál kapcsolatba lépni azzal, ami a galériák falain kívül történik.
Aminek itt igazán tétje van, az a problémamegszólító vagy akár beavatkozó művészet, amely vállalja a konfliktusokat is
– emeli ki a cikk, rámutatva, hogy a köztér legalább annyira a társadalmi konfliktus, mint a konszenzus terepe. Példaként hozza a Flaszter Biennálén szereplő Kelemen Kristóf és Török Tímea Életvitelszerű című performanszát, amely a hajléktalansággal, lakhatási válsággal foglalkozott, egy 1989-es eseményt felidézve. A rendszerváltás hajnalán hajléktalan emberek demonstráltak a Blaha Lujza téri aluljáróban, hogy megpróbálják kikényszeríteni helyzetük rendezését, a hajléktalanellátás megszervezését, illetve hogy országosan is láthatóvá tegyék a Budapesten drámaian növekvő elszegényedést és lakhatási krízist. A Blahán mindezt most egy „élő emlékmű” idézte föl és kapcsolta össze a ma problémáival.
Borítókép: A biennálé részeként Bogyó Virág és Madácsi Flóra újra játszóutcává varázsolta a VII. kerületi Barát utcát (Forrás: Facebook)
