Fergeteges Hungária-koncert várható jövőre a Puskás Arénában

Valamikor a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján létezett egy zenekar, amely új árnyalatot festett a magyar könnyűnek nevezett zene sokszínű palettájára. Elhozta az ötvenes-hatvanas évek nyugati rock and rolljának sosem volt magyar nosztalgiáját, divatot teremtett, életérzést honosított meg, érdekes módon épp a fiatal nemzedékek soraiban. A Hungária együttes 1979-től a feloszlásukig tartó időszakát Fenyő Miklóssal, a zenekar alapítójával, motorjával tekintettük át, választ keresve a magyar rock and roll társadalmi-zenei hatásaira, a frenetikus közönségsikerre, de szó esett a jövő esztendei nagykoncert előkészületeiről is.

Siófok, 20210818 Fenyő Miklós is fellépett a Siófok Plázson a Retro Rádió Fergeteg Party-ján Fotó: Dombóvári Tamás (DT) Bors Fotó: Dombóvári Tamás/Bors

– It’s Now Or Never – azaz most vagy soha. Van, akinek Elvis Presley-világsláger, van, akinek felhívás egy óriási rock and roll dzsemborira. Mondhatjuk, hogy ez volt az inspiráció?
– Minden tiszteletünk Elvisé, ám a koncert címét mégsem ez a dal, hanem a ’96-os szólólemezem, a Made In Hungaria inspirálta. A címadó szám mesél arról a pillanatról, amikor elindultam ezen a pályán: „Hát nem csoda / Hogy a szívem lángolt / A huszadik nyár volt / Most vagy soha”. Így kezdődött.

A Hungária koncertjére készül Fenyő Miklós. Fotó: Bach Máté

–  Úgy tudni, a The Beatles–Hungaria egy német menedzser ötletére utazott vissza az időben és öltötte magára az ötvenes évek rock and roll jelmezét. Aztán ’79-ben Magyarországra is importálta ugyanezt, az eredmény ismert. Figyelembe véve a nyolcvanas évek eleji zenei sokszínűséget, mi lehet a titka e robbanásszerű folyamatnak? 
– A világban különböző zenei folyamatok játszódtak le, elindult az újhullám, ezzel együtt megjelentek olyan előadók is, akik megidézték a régi idők zenéjét. Nálunk azonban addig nem létezett, mi honosítottuk meg. Ráadásul nem a megszokott, hanem teljesen újszerű formában. Akkoriban sokat játszottunk Németországban. ’77-ben, Elvis halála kapcsán a szóban forgó menedzser – miután hallotta, hogyan énekelem a Király dalait – felvetette, hogy iktassunk be a műsorunkba egy Presley-blokkot. Miután a negyvenperces összeállítás jól sikerült, két évig futott a program; valószínűnek tartom, hogy sok más mellett ez is hozzátett valamit az alapgondolathoz. Az akkori Hungária együttes négy srácból állt össze, közülünk az egyik, a basszusgitáros ’79-ben lelépett. Családfenntartók lévén meglehetősen érzékenyen érintett bennünket, ennek kapcsán az is felmerült, hogy a zenéléssel felhagyva, kényszerű „civil” foglalkozást választunk. Végül a folytatás mellett döntöttünk. Sokat nyomott a latban, hogy az ötletelések, vívódások közepette előjöttek gyerekkori amerikás élményeim, ennek hatására kezdett körvonalazódni a folytatás. 

Ami nem csupán a zeneiséget, de a korabeli öltözéket, életérzést – napszemüveg, vastagtalpú cipő, kockás zakó, belőtt séró – is magában hordozza.

 Ezzel egyidőben a nótaötletek is előjöttek. Sipos Péter basszusgitáros pótlására Novai Gábor bizonyult a legalkalmasabbnak, vele Szikora Robi, a dobosunk ismertetett össze. Kellett egy szaxis, akit hamar megtaláltunk Fekete Gyula személyében, aki amúgy is a zenekar körül mozgott. Mindenképpen szerettem volna egy női hangot; eszembe jutott Dolly, akihez nagyon régi, gyerekkori barátság fűzött. Ilyen módon Kékes Zolival és velem ’79-ben összeállt a klasszikus Hungária hatosfogat. 

 
– Ha megnézzük az akkori társadalmi berendezkedést, figyelembe véve, hogy a fiataloknak nem jelenthetett nosztalgiát, az idősebbek pedig annak idején kimaradtak ebből a muzsikából; lehetséges, hogy valamiféle rejtett, látens szabadságvágy is hozzájárult ama bizonyos rock and roll őrület kitöréséhez?
–  Nehéz megmondani, hogy általánosságban véve mi minden motivál egy adott ötletet, és az milyen hatást válthat ki az emberekből. Való igaz, az ötvenes években, amikor ez a zene tombolt Amerikában és Nyugaton, nálunk nem tudta áttörni a masszív vasfüggönyt. Tehát itt, Kelet-Európában, ebből mi kimaradtunk. Egyet azonban biztosan tudok: amikor ’79-ben előálltunk a rock and rollal, mindenki nosztalgiát emlegetett arra gondolva, hogy erre azok az akkori harminc-negyven fölöttiek lesznek „vevők”, akik átélték az ötvenes-hatvanas éveket Magyarországon. 

Ezzel szemben a ’80-’82-es évi valóság azt mutatta, hogy az akkori fiatalság – méghozzá elképesztő mennyiségű fiatal – csinált magából jampit, mégpedig a Hungária zenéjének hatására.

Levágatták a hajukat, a trapéz illetve a szűk farmert combban bő szövetgatyára cserélték, zakóban és napszemüvegben jártak. Óriási érzés és büszkeség volt ez számunkra! Ők egyébként sokkal jobban néztek ki, hiszen nálunk vagy tíz-tizenöt évvel fiatalabbak voltak. Kultuszt teremtettünk, amely – annak ellenére, hogy azóta háromfelé szakadtunk – a mai napig él. Egész életüket beterítette ez a fajta vagányság, életérzés. Az ország fiataljainak másik fele viszont nyilvánvalóan megtartotta rock- vagy egyéb muzsikához való kötődését.

– Számítottak ilyen mértékű visszhangra?
– Ekkorára nem, bennünket is meglepett. Első fellépésünk a Műszaki Egyetem E épületének klubjában történt, iszonyatos őrjöngések, ováció közepette. 

Hamar híre ment a városban, a többi egyetemi klubból is azonnal záporozni kezdtek a meghívások. 

Beleértve a vidéket is. A Budai Ifjúsági Parkban – arra az esetre, ha a lemezgyártól nem kaptuk volna meg felvételi lehetőséget a stúdióban – rögzítettük a Csókkirályt, a Rock and Roll Partyt, a Casino Twistet és a többit. Wilpert Imre viszont zöld jelzést adott, így elkészülhetett az első „jampi” Hungária-lemez, a Rock and Roll Party.

– Amelynek felvételi körülményei sokak számára ismertek: mindössze két hét állt a zenekar rendelkezésére, hogy rögzítsen egy komplett nagylemeznyi dalt az akkor még „festékszagú” Omega-stúdióban. Nem tartozik ugyan szorosan e tárgykörbe, mégis ide kívánkozik, hogy a sietség oka Erdős Péter doktor személye (épp szabadságát töltötte), aki a Hungária kerékkötőjeként egy albumot, nevezetesen a Beatles-lázt, korábban már elsüllyesztette valahová a hanglemezgyár pincéjébe. 
– Nagyon megviselt bennünket. Lehet, hogy Sipinek (Sipos Péter basszusgitáros)  is ez adta a végső lökést ahhoz, hogy elhagyja az országot. Húsz évvel később, 1997-ben előkerült az anyag, ám akkorra már épp értelmét vesztette egy The Beatles-emléklemez.
A Rock and Roll Party album átfogó képet ad a rock and roll stílus sokszínűségéről. A Johnny and The Hurricanstől Little Richardig, Jerry Lee Lewistól Elvisig – és még sorolhatnám – terjed a kör. Mindannyian szerzők vagyunk, igyekeztünk megidézni az említett előadók számainak hangulatát. Mi nem lemásoltuk ezeket, hanem hatott ránk: inspiráltak bennünket a dalok megírására. Hadd említsem meg, hogy például Bachnak, és vele az összes klasszikusnak is volt inspirátora. 

A megszerzett tapasztalatok, élmények elraktározódnak az emberben; néha tudatosulnak, máskor tudat alatt. És ez nem csupán a zenére, mindenféle alkotóművészre vonatkozik. 

A rövidre szabott stúdióidőt tekintve, annak áthidalására sokat köszönhetünk szegény Nemes Laci barátunknak, aki a Rock and Roll Party, de a későbbi Hotel Mentholnak is a hangmérnöke volt. Fantasztikus empátiával rendelkezett, imádta ezt a zenét, jó érzékkel találta el, hogy a hangzás – a mai fülnek is megfelelően – visszaadja az adott kor hangulatát. Érdekesség, hogy egyszerre játszottuk fel az összes alapot, arra ráénekeltünk, amelyet a végén összemixelt.

– Négy évtized távlatából mi a véleménye arról, hogy a Hungária négy rock and roll albumával tulajdonképpen elfogy a koncepció, hiszen a műfaj zeneileg és tematikájában egyaránt behatárolt. Van összefüggés – leszámítva a személyi ellenéteket – e kitétel és a zenekar felbomlása között?
– Nehéz megválaszolni és el lehet rajta hosszan gondolkodni. Inkább afelől közelíteném, ha nem lett volna teljes szétesés, és nem született volna belőle három különböző produkció, nem jöhetett volna létre ’95-ben a Népstadion-koncert sem. Nem tudatosan ugyan, de meghagytuk a közönségnek a Hungária iránti kiéhezettséget. 

A feloszlást megelőzően az aktív időszakban – speciel nekem – voltak elképzeléseim a hogyan továbbról.

Tudtam, hogy el fog jönni a lejtmenet, de volt néhány gondolatom, amelyből egy-két album még kijöhetett volna. Ennek fogadtatását, sikerességét persze nem tudom utólag megválaszolni. A sikernek megvan a természetrajza, amely az egész világra jellemző. A produkció első három „nagy” esztendeje: az első a megjelenés, a meglepetés óriási hatása, sikere; a második, amikor már ismernek, és alig várják a következő nagy durranást; a harmadik pedig a várakozásé: még mindig várjuk, mert még mindig jó. Aztán jön a negyedik és az ötödik, amelyet már nagyon nehéz „életben tartani”. És ez nem kizárólag Hungária-jelenség! Például a The Beatlesre is ugyanez jellemző. Az első három év alatt, ha nem tévedek, legalább öt albumot csináltak, ezalatt „kijátszották” magukat. A hatvanas évek második felére megváltoztak a trendek, jött Jimi Hendrix, a Cream és mások, amelyek a felnövekvő új generációknak sokkal izgalmasabbak voltak. De idehozhatnám Elvist is, akit a menedzsere mozgatott ügyesen, az aktuális divatnak megfelelően. 
 

– Sokak szerint a csúcsot a Hotel Menthol jelentette. Az azt követő 1982-es Aréna album csökkenő lemezeladási mutatói ugyanakkor igazolják az előzőekben elmondottakat. Lehetséges, hogy a szocreál feelingre felfűzött tematika is közrejátszott ebben? 

– Pedig még a Hotel Mentholhoz képest is jó lemez volt az Aréna.

Egyrészt a dalszöveg nagyon egybetartotta a produktumot, amely az ötvenes évek Magyarországának egyfajta kritikája, görbe tükre, vagy ha úgy jobban tetszik, fricskája (Repülőnap). Zeneileg főként az ötvenes évek táncdalai inspirálták a számokat. Emellett eléggé eklektikus anyaggal jöttünk ki, amelyben az említett tánczenék (Pala-Pala-Palatinus) és a hagyományos rock and roll (Rock and roll katlan) mellett még egy rhyhtm and blues stílusú nóta (Aréna) is helyet kapott. Nagyon kellett ez az album a lelkemnek. 

– Még egy érdekesség: a zenekar felbomlását követően Finálé (?) címmel – így, zárójel közötti kérdőjellel – megjelent a negyedik album is. Ami a deklarált befejezés ellenére sem zárja ki, hogy talán, egyszer majd…   
– Itt visszacsatolnék az előzőekben feltett kérdésre a zenekar további elképzeléseiről. A Finálé (?) album is bizonyítja, hogy voltak jövőbeni terveink. Ugyanis az A oldala a Hungária negyedik sorlemezének már elkészült öt vagy hat dala lett volna. Ezek stúdiókész állapotban várták a sorukat. A másik oldalára olyan dalokat rögzítettünk, amelyeket vagy már korábban megírtunk, ám valamilyen okból kifolyólag fiókban maradtak vagy más előadónak írt dalt rögzítettünk újra. Ezt az anyagot – részükről nyilvánvalóan üzleti meggondolásból – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat követelésére raktuk össze. 

Ami a címet illeti, a Finálé utáni kérdőjelet valamelyik lemezgyári korifeus találta ki azzal, hogy „soha ne mondd, hogy soha!”

– Szóba került az imént a ’95-ös, akkori Népstadion-koncert, ahol százezer ember tolongott, hogy még egyszer, akkor úgy tűnt utoljára, együtt láthassa a „jampi” Hungariát. Nem sok hazai formáció dicsekedhet ilyen babérokkal.
– Elmondhatatlan érzés. Már a koncertet megelőző egy-két hónapban olyan felfokozott idegállapotba kerültem, amelyet nem könnyű szavakba önteni. 

Sosem felejtem el, amikor felmentem a kezdő pozícióba, nem is tudom hány emeletnyi magasságba és lenéztem a zsúfolt stadionra… Életem legfelemelőbb pillanatait éltem át és olyan lelkiállapotba kerültem, hogy egyszerűen nem tudtam abbahagyni az előadást.

 Már három órája ment a koncert, de még egyszer kijöttem a színpadra és leültem a zongorához Fats Dominót játszani. Óriási élmény volt. A közönség végig állta-ülte-tombolta a műsort, s ez visszajelzés arról, hogy át tudtuk adni neki a bennünk feszülő energiákat, érzéseket. Az előadást képben-hangban rögzítették, Micsoda buli címmel élő lemezt, ezt megelőzően vadonatúj Hungária-stúdióanyagot vettünk fel Ébredj fel, Rock and Rollia! címmel. Érdekes módon megkésve, de a koncertről készült mozgóképanyag körülbelül hetvenperces esszenciája is lement pár éve a televízióban. Arra nagyon jó volt, hogy a színpad és a közönség közötti szoros kapcsolatot megjelenítse. De nem csupán azt: bennünket, a színpadon szereplő zenészeket is hatalmába kerített valamilyen soha nem tapasztalt, különleges, összekovácsoló érzés. 

– Jó eséllyel jövőre ismét átélhet valami hasonlót az óriás színpadra lépő Hungaria. Mit tudhatunk a 2024. június 1-jéről? Hol tartanak az előkészületek, mire számíthat a közönség?
– Sokat nem mondhatok erről, hiszen akkor nem lenne meglepetés! 

De annyit elárulhatok, hogy hónapok óta tartanak az előkészítő munkálatok, mindenre oda kell figyelni.

A látványon kívül maga a zene is összetett dolog lesz big banddel, vokalistákkal, tánckarral, session zenészekkel. De ott az öltözködés, a technika, a díszletek, a színpad komplexum összeállítása, a LED-falak, a kiegészítő látványelemek, és persze maga a hangzás beállítása. Mára négyen maradtunk és amennyire lehetséges igyekszünk a koncertre pótolni azokat, akik már nincsenek velünk és amúgy pótolhatatlanok.

Borítókép: Újra színpadra áll a Hungária együttes (Fotó: Bors/Dombóvári Tamás)