Brynn (Kaitlyn Dever) egy kisváros eldugott pontján él egyedül, szinte teljesen izoláltan. Ritkán jár emberek közé és látványosan kerüli őket, mintha tartana tőlük. Egy este furcsa zajokra lesz figyelmes a házában, betörőt sejt, de hamar ráeszmél, hogy a fenyegetés nem e világi, ugyanis földönkívüliek szállják meg otthonát. A fiatal nő magára van utalva.
Duffield eddig főként íróként szerzett magának hírnevet Hollywoodban. Az ő munkája volt a Bébiszitter című remek horrorvígjáték, az Árok vagy a Szerelem és szörnyek. Rendezőként is bizonyította rátermettségét, a Kirobbanó szerelem az utóbbi évek legkreatívabb romantikus felnövéstörténete volt, amely a groteszk felütéséből (a tinédzserek spontán felrobbannak bárminemű ok nélkül) hozott ki egy parádés stíluskavalkádot.
A Nincs, aki megmentsen elsőre nem tűnik túl ambiciózusnak. A rövidke expozícióban megy a sejtetés, de nem az űrlényekkel kapcsolatban, sokkal inkább a város és a főhős viszonya miatt. Kikövetkeztethető, hogy valami történt a múltban, így Brynn nem akar mutatkozni mások előtt, és mindent megtesz azért, hogy a remete mivolta megmaradjon.
Amikor elkezdene járni az agyunk az ok-okozati összefüggéseken, az író, rendező villámgyorsan műfajt vált.
Ritkán működik ennyire jól a direkten ábrázolt ellenségkép, itt mégis üdítően hat, hogy szó nincs mellébeszélésről. Duffield hamar felfedi a kártyáit és egy percig sem kétséges, miféle lények törtek be a házba. A megjelenésük nemkülönben hatásos, a klasszikus „UFO” vizualitás köszön vissza, ám igyekeztek egy kicsit csavarni a bevett formulán a különböző változatokkal.
Úgy tűnhet, hogy az egyébként nem túl hosszú, szűk másfél órás cselekmény egyetlen éjszakára fog koncentrálni, ahol a lány megpróbál kiutat találni a reménytelennek érződő szituációból.
Ezek a jelenetek pattanásig fokozzák a feszültséget, rendkívül izgalmasak és garantáltan megemelik a néző pulzusszámát.
A felvezetésben felmerült kérdések miatt azonban egyértelmű, hogy nem csak ennyiben fog kimerülni az összkép. S valóban, felkel a nap, Brynn pedig fel kell készüljön egy esetleges második hullámra.
Legkésőbb ekkorra már mindenkinek feltűnik, hogy a Nincs, aki megmentsen lényegében egyszereplős film, ráadásul egy-egy tőmondatot leszámítva nincs benne szöveg. Dialógusok és belső monológok helyett az atmoszférára épít, amely maradéktalanul össze is jön neki.
Kreatívan játszik a képekkel, a zene, a hangkeverés pedig egyenesen parádés.
Az utolsó harmadban Duffield ismét húz egy merészet, ám ez nem biztos, hogy elnyeri a nagyközönség tetszését. Felfedi a lány traumájának okát, majd a bizarr zárószekvenciában magára hagyja a nézőt a gondolataival. Nem biztos, hogy indokolt, és mindenképp furcsa lépés, amely révén bőven lehet teóriákat gyártani, de a megoldás közel sem olyan bonyolult, mint amennyire elsőre annak tűnik.
Nem minden ízében éri el a kívánt hatást, de Duffield ráerősített arra az állításra, hogy igen tehetséges alkotó, akinek érdemes figyelni a munkásságát.
Kaitlyn Dever először tündököl önálló főszerepben és csuklóból megbirkózik a helyzettel, fantasztikus alakításával elviszi a hátán a filmet. A Nincs, aki megmentsen nem újítja meg a műfajt, ám friss vért pumpál bele. Tisztán kivehető, mely klasszikusok inspirálták, de szemérmetlen lopás helyett kreatív formában használja a sablonokat, hogy azok ne hassanak elcsépeltnek. Remek hangulatú, helyenként karfaszorongatóan izgalmas, hiánypótló borzongás, ami még egy kis extrát is tartogat. Azt már embere válogatja, hogy kiben, miként csapódik le ez a harmadik típusú találkozás.
Borítókép: A Nincs, aki megmentsen eléhető a Disney+-on (Forrás: Disney+)
