Névtelenségbe burkolózó főhősünk profi bérgyilkos. Időtlen idők óta űzi a szakmát, megbízható, nem remeg az ujja a ravaszon a kritikus pillanatban. Éppen Párizsban tartózkodik, és várja a megfelelő alkalmat, hogy befejezhesse legújabb munkáját. A napok óta tartó megfigyelés lefárasztja, de végre úgy tűnik, lehetőséget kap a cselekvésre. A robotikus precizitás azonban megbicsaklik, porszem kerül a gépezetbe, mely súlyos következményeket von maga után.
A gyilkos a rendező szerelemprojektje volt, évek óta meg akarta filmesíteni az azonos című francia képregényt.
Az alapanyag nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, noha rögtön az elején le kell szögezni, hogy ez Fincher eddigi legegyszerűbb alkotása.
Nincsenek túlbonyolított csavarok, váratlan meglepetések, szögegyenes sztorit kapunk, ami akár elcsépeltnek is tűnhet. A bérgyilkosokat középpontba állító mozik terén nehéz újat mondani, s jelen esetben sem klasszikus értelemben vett autentikusságra kell gondolni. A bravúros húzásokat a részletekben érdemes keresni, ahogy Fincher fokozatosan kiszélesíti az egyébként kötött és behatárolt cselekményt. Rögtön a bő húszperces nyitójelenetben megnyilvánul az alkotói szándék, illetve tudatosul a nézőben, hogy a fókusz végig a címszereplőn lesz. Narratívája kissé közhelyes, mégis működik, pont a karakter-központúság miatt. A direktor belehelyez minket a gyilkos fejébe, átérezzük a fáradtságát, koncentrációját, és türelmesen várunk arra a bizonyos zöld lámpára. Az ezt követő szimbolikus lejtmenet, majd bosszúhadjárat szintén nem új keletű fordulat, ugyanakkor ismét úgy keverik a kártyákat, hogy az összkép érdekes maradjon.
A B kategóriás filmekre jellemző figurák – az elérhetetlen megbízó, a bizalmasnak számító összekötő, a veszélyes rivális – mind előkerülnek, de cseppet sem a megszokott formában.
Azt sem árt észben tartani, hogy nem akciófilmről van szó, így aki egy John Wick-szerű zúzásra számít, csalódni fog. Minden kilőtt tölténynek megvan a súlya, az erőszak szenvtelen és ebben a közegben szükséges is. Persze akkor sem hunyászkodnak meg, ha oda kell csapni. A főhős és a verőlegény közti ökölharc az év egyik legerősebb akciójelenete mind technikailag, mind hatását tekintve. Okkal vetődhet fel a kérdés, hogy A gyilkos tényleg csak ennyit ad, illetve elég-e ez egy újabb Fincher-mesterműhöz. Mindkettőre egyértelmű nem a válasz, mert bár valami hiányzik ahhoz, hogy a rendező legjobbjai közt emlegessük, nem lehet egy vállrándítással elintézni a látottakat. Legfőképp a már emlegetett nézőpont miatt. Tény, hogy a folyamatos narráció fárasztóvá tud válni, ám elengedhetetlen a jellemábrázolás szempontjából. Ahogy a főszereplő mantraként ismételgeti a már-már elvszerű szabályait, s a következmények miatt rendre felrúgja ezeket, egy olyan karakterívet eredményez, mely pazarul foglalja keretbe a cselekményt.
Michael Fassbender a belső monologizálást nem számítva némán uralja a képernyőt, szuper érzés négy év szünet után ennyire nívós alakítást látni tőle.
A gyilkos egy minimalista neo-noir, aminek egyszerűsége, helyenként meditatívba hajló stílusa nem lesz mindenki számára befogadható. Fincher ridegen, gépiesen és végtelenül profin mesél, akárcsak a főhőse. Maníroktól mentes ujjgyakorlat, ahol a szimpla bosszúsztori mellett a jellemet átformáló ösvény a lényeg. Egy olyan út, mely során a gyilkos lassacskán egy lesz közülünk. Ez pedig nem kicsit ijesztő.
