− Milyen érzés volt egy legendás zeneszerző bőrébe bújva megjelenni a színpadon?
− Számomra a zongorázás mindenek előtt áll. Legyen szó egy klasszikus zenei szólókoncertről, ahol egyedül ülök a pódiumon vagy egy olyan jellegű, most éppen nagyon aktuális előadásról, amit a Concerto Budapest Zeneházban gyermekek számára készítettünk, és amelyben A diótörő népszerű dallamait játszom, miközben Zsurzs Kati művésznő narrálja a történetet. Bár Az orfeum mágusa című előadásban elsősorban zongorázom, egyúttal a legendás Kálmán Imrét alakítom. Különleges, egyben megtisztelő érzés, hogy nemcsak a legismertebb műveit játszhatom, de őt magát is életre kelthetem a színpadon.
Óriási élmény volt részévé válni ennek a nagyon összeszokott, évtizedek óta együtt dolgozó társulatnak, akik jól láthatóan és érezhetően mindig számíthatnak egymásra. Engem is azonnal befogadtak. A Virtuózoknak köszönhetően szinte mindenki ismert már engem, és nagyon barátságosan üdvözöltek. Tetszett az is, hogy rendkívül korrektek és profik. Örülök, hogy ennek a családnak az új tagja lehetek.
− Milyen újabb feladatok találtak rá önre az utóbbi időben?
− Most, a hetekben vesszük fel a legújabb lemezem hanganyagát. Az Inspirációk című albumhoz hasonlóan ez is a Hungarotonnál fog megjelenni 2024 tavaszán, és Fantáziák lesz a címe. A pontos műsor egyelőre még maradjon meglepetés, de annyit már elárulhatok, hogy a barokktól kezdve a romantikán átívelően haladunk előre az időben, és felöleljük azt, ahogy az emberi gondolkodás, az individuum tudata megjelenik a zenében is. Immanuel Kant fogalmazta meg, hogy az igazi dallamok, a zenéből áradó igazi szépség spontán, nem megtervezett, megkonstruált. Azok a dallamok, amelyeket elkezdünk dúdolgatni, például Mozart szerzeményei, egyszer csak megszülettek, kipattantak a zseniális zeneszerzők fejéből, a fantáziájuk segítségével. Csodálatos a felhozatal, bőven volt miből válogatni, úgyhogy azt javaslom, hogy fantáziáljunk majd együtt! A lemezhez társul egy kis füzetecske, amelyet édesanyámmal, Orbán Jolán irodalomtörténésszel és édesapámmal, Boros János filozófussal közösen alkottunk meg. Ebben a zeneszámokhoz kapcsolódó gondolatainkat írtuk le, neves filozófusok, köztük Kant és Hegel által korábban megfogalmazott ideákat is beleszőve az eszmefuttatásokba.
− Jelenleg Münchenben tanul. Mit nyújt mindaz, amit ott átél?
− Nagyon kedvelem Münchent, mert rendkívül gazdag a kulturális élete. A napokban éppen egy William Turner-kiállítást láttam, de a Velence 500 című tárlatot is tervezem megnézni, amely többek között Bellini, Giorgione és Tiziano műveiből kínál ízelítőt. Nekem ezek a kulturális élmények jelentik a feltöltődést. Szerintem a különböző művészeti területen szerzett befogadói élmények, tapasztalatok kiegészítik egymást, és úgy gondolom, hogy azt a zongorajátékon is jól hallani, ha valaki mondjuk Shakespeare-t olvasott. Hiszen ami irodalomban például Shakespeare, az a festészetben Leonardo, a zenében pedig Bach. Ez az én filozófiám, illetve az, hogy ahol Johann Sebastian Bach zenéje ott van, az a világ közepe, és előadóművészként én elvihetem ezt a csodát a világ bármely pontjára. Mert ugyanaz az előadás születhet meg Csíkszentmiklóson, Komlón, Tokióban, Budapesten vagy a világ bármely pontján. Ez olyan, mintha mondjuk egy Leonardo-képet végigvinnének az egész világon: mindenki özönlene megnézni ezt a csodát. A zene esetében elég vagyok én, az előadó ahhoz, hogy a közönséggel együtt a világ csúcsán érezhessük magunkat. Ezért viszem el a zenét a kis településeken keresztül a Müpán át a világon mindenhova, mert ez az én szerepem és ez az én küldetésem.
