– Több helyre hívták a főiskola után, miért Székesfehérvárt választotta?
– Az volt a legfontosabb nekem, mint kezdő színésznek, hogy minél több lehetőséghez jussak, és hogy nagy terheket pakoljanak a vállamra, mert úgy tudok fejlődni. Zsámbéki Gábor például azt mondta, hogy mindig a munkát kell választani. Azt éreztem, Fehérvár az a hely, ahol majd nagy szerepeket játszhatok. Ez így is lett.
– Az egyetem alatt már része volt egy „képzeletbeli társulatnak”, ami egy baráti társaságból állt össze. Mit jelentett ez önnek?
– Az egyetemen ifj. Vidnyánszky Attila odajött hozzám, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem nyáron egy előadást csinálni, amiben benne van mások mellett Trill Zsolt, Eszenyi Enikő. Ez volt a Sztalker Csoport, amellyel nagyon gyorsan népszerűek lettünk. Azt hiszem, jó előadásokat csináltunk, és különleges embereket sikerült Attilának összeválogatnia. Hozzátett ehhez, hogy nemcsak kollégák voltunk, de nagyon jó barátok is.
– A Woyzeckkel Tel-Avivba is eljutottak, ahol díjazták az előadást. Milyen volt ez az út önnek?
– Én is ki tudtam menni négy vagy öt napra 2019-ben. Izgalmas, nagy élmény volt egyáltalán eljutni Tel-Avivba. A darabbal jártunk Újvidéken, Szarajevóban, Kolozsvárott, Gyulán, Debrecenben, és talán lesz további útja is.
– Szabadkán született, édesapja színész. Miben más a szabadkai, mint a kortárs magyar színház. Lát különbséget?
– Urbán András színházát nagyon szeretem, sajátos, progresszív nyelve miatt. Fiatalon majdnem minden előadásán ott voltam. Szívesen dolgoznék vele. Szüleim a kultúra területén dolgoznak, édesapám Kovács Frigyes színész, édesanyám újságíró. Ezért az a tipikus gyerek voltam, aki ott mászkált a takarásban, és a színészek néha odaszóltak neki, hogy menjen onnan. Gyerekszereplőként is benne voltam már egy-két darabban. Valahol meghatározza az ember ízlését, gondolkodását, amit ott felszedett gyerekként. Elsőre felvettek a budapesti egyetemre. Épp a napokban gondolkodtam, hogy nem is nagyon lehet ezt a szakmát tanítani, mert mit lehet ezen valójában tanítani? Aztán rájöttem, hogy ízlést és gondolkodásmódot.
– Egyértelmű volt az út, hogy ha színész lesz, akkor Magyarországra jön?
– Igen. Pestre szerettem volna felvételizni, de Kaposvárra is jelentkeztem. Arra gondoltam, ha ez a kettő nem jön össze, akkor talán elmegyek Újvidékre, de nem túlságosan akartam. Részint, mert apám is ott tanított, és az furcsa helyzet lett volna.
– Milyen volt egyébként az életük Szabadkán? A délszláv háború végén született.
– 1994-ben születtem, és arra emlékszem, hogy anyám azt mondta, hogy ha alacsonyan szállnak a repülők, akkor menjünk ki. Éjjel-nappal áramszünet volt, ez is élesen bennem van: grafitbombával bombázták a vezetékeket. És arra emlékszem, hogy amikor elsőéves egyetemista voltam, Ságodi Gabriellánál volt egy beszédtechnika óránk, ahol a hangadást gyakoroltuk. Azt kérte, hogy az „A” hangzót a legmélyebbtől a legmagasabbig tartsuk ki.
Amikor megmutatta, hirtelen mélyről jövő szorongás lett rajtam úrrá, és nem tudtam, hogy mi történik. Kivert a víz, elkezdtem szaporán venni a levegőt, és kérdezték tőlem, hogy mi baj? Rájöttem, hogy pontosan olyan volt a hangja a tanárnőnek, mint a sziréna.
Nálunk éjjel-nappal ment a szirénázás. Gyerekként nem fogtam fel, hogy mi történik, de a szüleim félelmét, bizonytalanságát nyilvánvalóan letapogattam. Egyszerűen az ember sejtjeibe valahol beleivódtak ezek a dolgok.
– Érdekes, hogy most jó néhány olyan színésszel dolgozik együtt, akik Ukrajna területéről jönnek. Jobban összekovácsolja ez az élmény önöket?
– Ifj. Vidnyánszky Attilával beszéltem sokat erről. Szerbiában is elég parázs a helyzet: a koszovói határnál, meg nálunk is elkezdték mozgósítani a tartalékosokat. A harminc év fölöttiek behívókat kapnak kéthetes kiképzésre. Én még nem vagyok harminc. De valószínűleg nem fogok meghalni sem Szerbiáért, sem Magyarországért. Én nem az a fajta ember vagyok. De nagyon szeretek hazamenni, ott vagyok otthon.
– Már az egyetemi éveiben belekerült egy kortárs drámába Székesfehérváron, a Kartonpapába. Ebben egy kamaszt alakít, akinek gyermekkori szorongásai apja halála után törnek elő. Hogy került az előadásba?
– Volt egy előadásunk az egyetemen, megnézte Hargitai Iván, fölhívott, és megkérdezte, hogy van-e kedvem hozzá. Most megint játsszuk, nagyon sikeres darab.
– Szintén nagyon sikeres A király beszéde, amelyet ebben az évadban mutatott be a színház. Az ön által megformált trónörökös Bertie-t is a gyermekkori szorongás vezeti a dadogáshoz. Nagyon összetett ez a szerep. Hogy éli meg?
– Az alkatomból kifolyólag általában a hős szerepeket kapom, ami nagyon jó, hálás feladatok: Zsolti a Kartonpapából, vagy A király beszéde, vagy a Semmelweis filmben a negatív fiatal karakter. Nagyon izgalmas volt, tartottam attól, hogy azért, mert láttam a kiváló filmet, ne akarjak ahhoz illeszkedni. Nem tudtam, hogy hogy fogok dadogni.
Fölkerestem Ságodi Gabriellát, aki tanított minket az egyetemen beszédtechnikára, ő nem tudott nekem segíteni a dadogásban. Kovács Benedek azonban, aki az egyik tanítványa, elvitt engem egy csoportba, ahol dadogós embereket gyógyít. Negyedórán keresztül beszélgetett úgy velük, hogy senki nem dadogott, mindenki természetesen beszélt. Egyszer aztán föltett egy kérdést a mellette ülő fiúhoz, hogy: – Na, most akkor meséld el a tegnapi napodat, a legutóbbi rossz élményedet a dadogással! Döbbenetes volt, hogy a srác, aki alig-alig dadogott addig, ahogy egy váratlan helyzetbe került, megfeszült az ajka, elkezdett izzadni, pszichoszomatikus tünetei voltak.
Olyan fontos pillanat volt ez nekem, hogy beleégett az agyamba. Az általam játszott Bertie is nagyon sokszor kerül váratlan helyzetbe.
Bagó Bertalan, a rendező mondta, hogy nagyobb ecsetvonásokkal kell dolgozni mint a film, hiszen ez színház. Nagy koncentrációt igényel a szerep, önmagában a dadogás rengeteg energiát kivesz az emberből. Minden előadás után iszonyatosan éhes, szomjas és fáradt vagyok. A főpróba héten rendkívül fájt a fejem, izomláz volt a rekeszizmomban. Szóval meg kell tanulni ezt is lazán csinálni. A logopédust, Lionel Logue-t alakító
Gáspár Sándor remek ember és kiváló színész, nagyszerű kolléga. Nagy szeretet van közöttünk.
És az az érdekes, hogy ő az apámmal egyidős, vagy talán egy-két évvel fiatalabb és játszópajtásnak tekint.
– A Semmelweis filmben Koltai Lajos rendzte. Milyen volt egy világhírű filmes forgatása?
– Koltai Lajos profizmusa, könnyedsége átlényegítette a forgatást. Nem is emlékszem arra, hogy bármikor szorongtam, vagy görcsös lettem volna. Büszke vagyok arra a filmre, de ami a legfontosabb, hogy szeretik az emberek. Több mint 300 ezren megnézték, ami kiváló, különösen annak fényében, hogy az emberek nem nagyon járnak mostanában moziba. Az egyik közönségtalálkozón egy hölgy azt mondta, hogy amikor bementem a filmvetítés végén az ajtón, meg akart fojtani, annyira irritálta, amilyen gonosz embert játszottam. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen, végül is ennél nagyobb dicséretet nem is kaphatna egy színész. Intrikus figurát játszani nagy élmény, mert ilyenkor kiélheti az ember az összes gonoszságát.
– Az Aranyélet és a Korhatáros szerelem sorozatokkal a tévénézők ismerték meg hamarabb. Hogy látja, jó, hogy így indult a pályája?
– Abszolút szerencsés vagyok. Az Aranyéletbe úgy kerültem, hogy Mátyássy Áron volt az egyik rendező, aki tanított bennünket az egyetemen, és elhívott többünket is castingra. Aztán voltam vagy öt-hat körön, amikor fölhívtak, hogy az enyém a fiatal Hollós Endre szerepe. Az Aranyélet alapvetően jó belépő volt további sorozat- és filmszerepekhez. Azt látom, hogy a rendezők egymás filmjeiből castingolnak. Tisztelet a kivételnek, ezt hangsúlyozom. Harmadéves voltam, amikor forgattam ezt a sorozatot, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ezután jött a Korhatáros szerelem. Nagyon hálás vagyok ezeknek a lehetőségeknek, sok mindent tanultam, nagy rutint szereztem általuk. Szerintem nem baj az, hogy az ember a pályája elején belekerül olyan produkciókba, ami eljut a széles közönséghez. Egyáltalán nem bántam meg, hogy sorozatokkal kezdtem.
