The Rolling Stones – The Rolling Stones (1964)
Érdekes, hogy bár a hamarosan szóba kerülő Beatles tagjai nagyrészt távol tartották magukat a tudatmódosítóktól, sőt, igazi jó tanulókra valló professzionális munkamódszer jellemezte őket, mégis relatív hamar kiégtek, ezzel szemben a Rolling Stones bár soha nem vetette meg a kábítószereket, mégis a mai napig aktívak.
Van is egy vicc, miszerint ideje felelősségteljesebben élnünk, ugyanis nem mindegy, milyen világot hagyunk magunk mögött Keith Richards számára.
Minden idők egyik legfontosabb rockzenekara hatvan éve adta ki az első albumát, amivel egy csapásra szupersztárokká váltak, az együttes nevét viselő korongról Sean Egan, a BBC Music újságírója 2012-ben azt írta, hogy a legjobb lemez, ami az 1960-as évek eleji brit blues-hullámban született. És bár nem ez a banda legfontosabb munkája – a manapság már egyetlen dalt sem játszanak róla a koncertjeiken – de mindenképpen a startpisztoly elsütését jelentette egy páratlan zenei karrierben.
The Beatles – Abbey Road (1969)
Soha korábban egy zenekar sem váltott ki olyan hatást a rajongókból, mint a The Beatles.
Ötvenöt esztendővel ezelőtt rendkívül különleges éve volt az együttesnek: egyrészt kiadták januárban a híres Yellow Submarine-t, majd mindezt – és ez igencsak sokat elárul a hihetetlen munkabírásukról – alig több, mint fél évvel később a sokak által a legkiválóbbnak tartott albumuk, az Abbey Road követte (amely a könnyűzene történelmének legemblematikusabb borítóját viseli), de szintén 1969-ben kezdték meg a Let It Be felvételeit is.
Nem csoda, hogy az elképesztő munkatempójuknak is köszönhetően kiégtek.
És ugyancsak ugyanebben az évben adták a visszatérő koncertjüket is – előtte 1966 óta nem álltak színpadra –, amikor is felmásztak a saját irodaházuk tetejére és negyven percig játszottak a járókelők döbbenetére; ekkor még senki nem sejtette, csupán a tagok fejében érlelődött, hogy ez lesz az utolsó fellépésük.
AC/DC – Highway To Hell (1979)
Manapság a könnyűzenei híreket igencsak az ausztrál legendák uralják, szenzációnak számított ugyanis, amikor tavaly hét év után ismét színpadra álltak a kaliforniai Power Trip fesztiválon, ráadásul az énekesi pozícióba visszatért Brian Johnson, aki korábban a halláskárosodása miatt felhagyott az aktív zenéléssel, és még nagyobb örömhírt jelentett a rajongók számára, amikor a banda bejelentette, hogy 2024-ben ismét turnéra indulnak. Hazánkat sajnos elkerülik, de például Bécsben és Pozsonyban elcsíphetjük őket. Az idei esztendő más szempontból is fontos az együttes számára.
Éppen negyvenöt évvel ezelőtt adták ki ugyanis a Highway To Hell című lemezüket, amelynek a címadó dalát az is ismeri, aki úgy tartja távol magát a rockzenétől, mint ördög a szentelt víztől.
Szomorú vetülete is van a korongnak, ugyanis ez volt az utolsó album, amelyen Bon Scott hangját hallhatjuk, a minden idők egyik legjobb frontembereként számon tartott énekes nem sokkal a lemez megjelentése után, 1980-ban a mai napig nem teljesen tisztázott körülmények között alkoholmérgezésben meghalt. A banda a sokk hatására csaknem feloszlott, Brian Johnson megjelenésével azonban új erőre kaptak.
Korn – Korn (1994)
A Rage Against The Machine megjelenése mellett a Kornt szokás a numetal stílus megteremtőjeként számon tartani (bár egyik együttes sem rajong érte, ha ebbe a műfajba sorolják őket) és nélkülük egész biztosan nem játszották volna az ezredforduló környékén a zenei csatornák rotációban a Linkin Park, a Limp Bizkit vagy a Papa Roach klipjeit.
A Korn saját nevét viselő, harminc éve megjelent debütáló albumának már a legelső számában, a Blindban egyesül a zenekar esszenciája:
árad belőle az elfojtott, kitörni vágyó, mély szorongás, amely aztán hamar el is szabadul nyers agresszió formájában és úgy zakatol, akár egy ütvefúró, ennél tökéletesebb aláfestőszámot aligha találnánk egy egész ház lebontásához.
Nem véletlen, hogy a mai napig játsszák a koncerteken, még a legjámborabb nézőket is őrjöngésre késztetve, de hasonlóképpen fontos a fellépéseken szintén elmaradhatatlan tétel, a Shoots and Ladders, amelyben a metal világában szokatlan módon skót duda is megszólal.
Nem véletlen, hogy az amerikai Loudwire Magazine – sok rajongóval együtt – ezt a lemezt tartja a legjobb Korn-albumnak.
Green Day – American Idiot (2004)
Mint a legnagyszabásúbb idei európai turnékról szóló összeállításunkban is írtuk, a Green Day-nek idén igazán különleges éve van: egyrészt éppen harminc éve jelent meg a Dookie című albumuk. Az azon szereplő slágerekkel, a Longviewval, a Welcome To Paradise-szal, de legfőképpen a Basket Case-szel pedig egy csapásra leuralták a zenei csatornákat, de talán még fontosabb fordulópont a 2004-ben megjelent American Idiot. Az ezredforduló környékén a banda népszerűsége elkezdett megcsappanni, egy ideig nem tudták megismételni a korábbi sikereiket, az említett lemez azonban nemcsak feltámasztotta a karrierjüket, de a műfaj legsikeresebb előadójává tette őket. Nem véletlenül, hiszen olyat tettek, amit még senki korábban: egy összefüggő konceptalbumot, egy egy órás punk-rock-operát alkottak.
Jól illusztrálja, mekkorát szólt a korong, hogy amikor egy évvel később az angliai Milton Keynes-ben álltak színpadra, két nap alatt 130 ezren nézték meg őket – ezen a koncerten született a zseniális Bullet in a Bible című koncertfilm – és szomorú adalék, de jól jellemzi, hogy nálunk olykor milyen lassan gyűrűznek be a trendek, hogy amikor szintén 2005-ben itt jártak ugyanennek a turnénak a keretében, csupán félház fogadta őket a Papp László Sportarénában.
A zenekar azóta is töretlenül tölt meg mindenhol a világon arénákat és stadionokat, fellépők a legnagyobb fesztiválokon is, így még a punk-rock és a pop-punk világának az olyan szupersztárjainál is népszerűbbek, mint a Blink-182 vagy a The Offpring.
Borítókép: Paul McCartney (Fotó: AFP /Redferns/Mark és Colleen Hayward)
