Szólj, gitár! + galéria

Hároméves képzésük végére értek a Pesti Broadway Stúdió fiatal tehetségei. Kiss-Balbinát Judit és Dénes Viktor osztályának növendékei oklevelük birtokában immár hivatalosan is színészek lettek, s bár szakmai útjukon csak most indultak el igazán, mégis, néhányan sejteni engedik későbbi pályaívük lehetséges irányát, kiteljesedését. Utolsó vizsgájukon Federico García Lorca Bernarda Alba háza című, cseppet sem könnyű drámájában léptek a közönség elé.

A Pesti Broadway Stúdió végzőseinek előadása. Fotó: Janus Erika

A színészek meggyőző énektudásról és frazeáló képességről is tanúbizonyságot tettek, ráadásul az a capella, sőt eltérő hangnemekben (!) indított vokális, valamint a hangszeres megszólalások – gitár: Halász László, zongora, csőharang: Tassonyi Zsolt – egyszer csak tűpontosan összeértek. Kiss-Balbinát Judit rendező és Tassonyi Zsolt zenei vezető találó ötlete volt, hogy a vizsgát megtűzdelték Michael John LaChiusa Bernarda Alba háza című kortárs musicalének dalaival. Az erős atmoszférát a Wéber Tamás és Donáth József tervezte misztikus, máskor lírai világítás is elősegítette, a korhű jelmezeket Jenei Petra, az Operettszínház jelmeztárának vezetője válogatta a színház raktárából.

A Pesti Broadway Stúdió végzőseinek Federico García Lorca Bernarda Alba háza című drámájából rendezett vizsgaelőadása bármelyik színészképzéssel foglalkozó iskolának becsületére válna. Attól igazán hiteles, mert duende munkál benne. A próza, a zene, az ének, a flamenco, a mozgás és a bábjáték szerves egységként jelent meg az előadásban, aminek olykor sajátos humora is megcsillant: amikor behozzák a színre a ládát, amelyben a halott holmija található, egyszer csak odébb lökik, mintha útban lenne, flegmán felteszik rá a lábukat, Paláncz Daniéla ráugrik, Horváth Márton még ki is szemeli a megboldogult kalapját magának, próbálgatja, vajon hogyan áll a fején, jó lesz az még. Később, amikor kettesben maradnak, Gaál Réka Ágnessel együtt ráülnek, mintha felszakadó sóhajuk is hallatszana, talán kőszikla esett le a szívükről, hogy végre eltemették a ház urát. Akinek arcképe, ahogyan Bernarda portréja is csupán sziluettként látható a falakon, jó távol egymástól, vészjóslón, feketén. A szerző és az előadás azt is sugallja, hogy nincs menekvés a generációs, terhekkel megrakott családi örökség elől, és ez a nézőket is gondolkodásra ösztönzi: vajon akad-e elegendő idő, képesek-e igazán megismerni az anyáik és apáik lelkét, saját családjuk múltját?

Csak remélni lehet, hogy ha megértik mindazt, amit akarva-akaratlanul rájuk hagytak, akkor talán majd így dúdolnak magukban: „A ködös alkonyatban / Szívünk érti örök tragédiáját / Az egykor szép ősznek, / Mikor a fák esőznek.”