Felmerülhet a kérdés, hogy az alapvetően zenés színészi pályára készülő fiatalok miért vizsgáznak García Lorca sötét hangulatú, súlyos terhekkel megrakott, tragikus végkimenetelű drámájával? A válasz talán Kiss-Balbinát Judit osztályvezető, színészmesterség tanár látásmódjában rejlik: a zenés színház is megköveteli a prózaival egyenrangú és minőségű szellemi és lélektani elmélyülést, a darab és a színpadi karakterek értelmezését és elemzését, a szerepalakok személyiségének, fejlődéstörténetének és a szereplők viszonyrendszerének felépítését. A musical, vagy az operett műfaja sem könnyebb, mint egy hagyományosabb értelemben vett prózai előadás – ha van még ilyen egyáltalán –, némely kortárs zenés darab témája és cselekménye pedig igencsak drámai húrokat penget. A pályára készülő színinövendékeknek is elemi érdeke, hogy igazán mélyre ássanak önmagukban, még akkor is, ha ez kibillenti őket – és a közönséget is – jól megszokott komfortérzetükből. Ugyanis mások mellett ezekből a jól rögzített gondolatokból, érzésekből, szituációkból és formákból is építkeznek majd később. A Bernarda Alba háza vizsgát látva nem kímélték sem önmagukat, sem egymást, és megrendítő, egész estés produkciót állítottak színpadra.
Bernarda férje halála után nyolcéves gyászra ítéli önmagát és öt lányát. A jómódú család házának ajtaját bezárják, ablakait becsukják és az asszony parancsára fekete ruhát öltenek a majd évtizednyi fogság elé néző lányok. Így volt ez apja és nagyapja házában is – mondja az özvegy –, és lassan felsejlenek a spanyol vidék paraszti világának kegyetlen törvényszerűségei. Az öt teremtés közül csupán Angustias örököl nagyobb vagyont az elhunyt után, aki ráadásul nem a vér szerinti apja. Akad is rögtön kérője Pepe el Romano személyében, akinek, mint kiderül, viszonya van Adelával, a legfiatalabb lánnyal. Egy alkalommal, amikor Pepe el Romano a ház körül ólálkodik, Bernarda kiszalad az udvarra egy puskával, céloz és lő, Adela pedig – halottnak hívén szerelmét – felakasztja magát.
Végül a mátriárka – az előadásban – majdnem beleőrül lánya elvesztésébe: fel is fogja, de nem is érti, hogyan történhetett mindez. Eddig tart a szerző már-már szociográfiai korrajznak is beillő, mégis mélységes őserőt és balladisztikus költőiséget megjelenítő utolsó munkája, amit 1936 nyarán, halála előtt két hónappal fejezett be. A Vérnásszal és a Yermával együtt García Lorca „vidéki trilógiájához” sorolt darab mintha egyszerre táplálkozna az ókori görög sorstragédiákból és a shakespeare-i, rendkívül sűrű drámaszövetekből és színpadi gépezetből, ahol a halál elkerülhetetlen, sőt egyedül lehetséges végkifejletté válik.
A szerepek érdekessége, hogy Lorca kizárólag női karaktereket fogalmazott papírra, ebből fakadón a különböző színházak és társulatok tálalták már feminista kiáltványként, a demokráciát féltő figyelmeztető jelként, és keresztbe-kasul váltogatták a szerepalakok nemét. Kiss-Balbinát Judit arra használta az alapanyagot, amire az Operettszínház stúdiósainak jelen pillanatban éppen szükségük volt, vagyis hogy megmutassák: képesek egy kiemelkedően magas minőségű, mozgással, énekkel, bábozással, hangszeres játékkal gazdagított összművészeti előadásban profi színészként működni úgy, hogy közben bejárják saját szerepüknek az előadás megkövetelte fejlődéstörténetét. Az eredetileg csupa női szereplő ellenére itt is feltűnik két fiú a színpadon. Ennek nyilvánvaló gyakorlati oka, hogy a darabot a végzős osztályra kellett kiosztani – amiben két ifjú férfi színész is vizsgázott –, másrészt Vito, a férfi szolgáló és Bernarda kapcsolata nem sértette a szerző szándékát és a mű szerkezetét, viszont izgalmasan kiegészítette azt.
A Bernarda-előadások veszélye, hogy a zsarnok anya szerepe csábít arra, hogy egysíkú terroristát faragjanak belőle, de szerencsére Gaál Réka Ágnes a megfellebbezhetetlen akarat mellett megmutatja az anya lelki vívódásait is, az általa megformált Bernarda egyáltalán nem tömbös, gesztusai, parancsai sokszínűek.
Tény, hogy odacsap, ha kell, de néha csak egy laza csettintéssel utasít, bemutatva a hatalom gyakorlásának sokféle eszközét. Szabó Bettina Melinda Angustiasként lírai ívet rajzol az esküvőjére váró lány szerepének. Kezdetben elhiszi, hogy Pepe el Romano valóban önmagáért választja hitvesül, majd amikor nyilvánvaló lesz számára, hogy „szerelme” csak a pénzéért venné el, ráadásul mással van viszonya, ideig-óráig áltatja még magát, de leginkább a szülői házból való szabadulás jár a fejében. Adelát, a legkisebb testvért Vanya Noémi alakítja. Az ártatlan lány a szemünk előtt érik fülledt erotikától sem mentesen igazi nővé, majd végletekig csalódott szerelmessé. Makacs, dacol, sőt: harcolni kész, Szabó Bettina Melindával közös színrelépései az előadás izgalmas jelenetei.
Danó Dorka Martirio szerepében nem csupán mozgásában korlátozott, mankót használó, megkeseredett nő. Benne szintén megvan a vágy az érintésre és a csókra. Kamarás Laurának Magdalena, valamint Jámbor Dorottya Rebekának Amelia szerepében ezen az estén kevesebb lehetőség nyílt a megmutatkozásra, de ez a lorcai alapanyagból is fakadt, mindenesetre a karakterükhöz mérten intenzív jelenlétükkel erősítették a család drámáját. Külön kiemelendő Paláncz Daniéla Szixtina, Maria Josefa, vagyis Bernarda nyolcvanéves anyjának megformálójaként.
Említeni sem kell, hogy embert próbáló feladat egy fiatal színésznőnek idős asszonyt játszani, sokan a színpadi külsőségek és a modorosságok miatt bele is buknak. Maria Josefa alakját a rendezés formailag elemelte kissé a többiek realista játékmódjától, így a fiatal színésznő Maria Josefa félőrült – vagy csupán a külvilág felé azt mutató –, groteszkbe hajló szerepében szinte lubickolt, nem mellesleg már-már szertornászi mozgáskultúrával pattant fel és le lépcsőre, asztalra, székekre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mint egy szökellő gazella horizontálisan és vertikálisan is birtokba vegye a játékteret. Ebben bizonyára nagy szerepe volt Szanyi Tamásnak, az Operettszínház balettművészének, aki a vizsga koreográfusa volt, és Fehér Dániel bábszínésznek is. Gál Máté Imre Immanuelként üdítő színfolt volt mindamellett, hogy szép gitárjátékával és énekével zárta az előadást. Horváth Márton Vito megformálójaként súlyos titkok tudója, sok évtizedes történetet cipelt magával.
A Túl a Maszat-hegyen című családi musicalben is sikert arató színész finoman egyensúlyozott a szolgai alázat és a kirobbanó temperamentum közötti skála sokféle állomásán. Bernardával ápolt viszonya sejteni engedte, hogy több is volt kettejük között, mint úrnő és alkalmazott kapcsolata, ez kifejezetten sistergővé tette az előadást.
