– Kutatási területe a XX. századi és a kortárs magyar művészet, különös tekintettel az erdélyi magyar, valamint a Békés vármegyei régió művészetére. Több mint ezer tanulmány, cikk, katalógus-előszó szerzője, rádió- és tévéműsorok szerkesztője, szereplője. Szépszámú kitüntetései között mit jelent a most átvett MMA-díj Banner Zoltánnak?
– Ez a díj olyan posztamens, ahonnan magasabbról kiálthatom világgá az igazságom. Az én igazságom pedig az erdélyi magyar művészet igazsága: a megőrzés és a megmaradás missziója. Hosszúra nyúlt életemben – egy hónap múlva betöltöm a kilencvenkettőt – azért dolgoztam, hogy láthatóvá tegyem az egyébként vizuális művészetet: Trianon határai miatt ugyanis mi láthatatlanokká váltunk. Nemcsak a világ, hanem némiképpen az anyaország, Magyarország számára is. Ám a Trianon pillanatában 2,5 milliós – sajnos a legutóbbi népszámlálás alapján már csak egymilliós – nemzetrész olyan autonóm művészeti kultúrát hozott létre az elmúlt száz évben, ami páratlan Európában. Nincs még egy 2,5 milliós közösség ebben a térségben, amely a színház, a zene, a képzőművészet, az irodalom és a népművészet terén olyan eredményeket, műveket és olyan szellemiséget, művészeti életet tudott volna felmutatni szabadon – nem úgy, mint mi Trianon után –, mint az erdélyi magyarság. Ennek a hatalmas művészeti birodalomnak a legszorgalmasabb krónikása és követője voltam az elmúlt évtizedekben.
– Fő művének Az erdélyi magyar művészet a XX. században című, 1990-ben megjelent munkáját tekinti. Szatmárnémeti, a szülőhely meghatározta kutatásainak irányát?
– A gyermek- és a kamaszkor érzékenysége mindent fölszippant, hiszen nemcsak a családból merítjük az élethez szükséges energiát, hanem a tájból, a természeti és épített környezetből is. Szatmár élénk életű város volt, amikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól Romániához 1920-ban. Filharmóniája, színháza, több énekkara, kórusa is volt, és jó ipara…
Hogy mit veszített vele az anyaország, azt a legnagyobb vesztes, a szatmári polgár tudta igazán: hihetetlen volt, hogy a 99 százalékban magyar lakosságú város egyik pillanatról a másikra Romániáé lett.
Én ezt a pillanatot nem éltem meg: tizenkét évvel születtem a trianoni békeszerződés után, 1932-ben, de még gyerekfejjel emlékszem arra, ahogyan anyám a román hatóságok által lepecsételt rádió hátsó borítójának egy nyílásán keresztül a kötőtűvel kereste, és meg tudta nyitni a budapesti adót! Így hallgattuk azoknak a tárgyalásoknak az eredményeit, amelyek a második bécsi döntésben csúcsosodtak ki. 1940-ben visszakerültünk négy évre Magyarországra.
Eszmélésem tulajdonképpen a „kis magyar világban” kezdődött, és a második világháború után folytatódott csodálatos iskolákhoz és tanáregyéniségekhez kapcsolódva. Papp Aurél apám rajztanára volt, ugyanakkor a nagybányai festőiskola egyik utolsó tagja, aki aztán Felsőbányán nyitott művésztábort. A hely szelleme tehát meghatározó.
Már kisgyerekként hatásosan tudtam kifejezni, megjeleníteni a költeményeket, így leghamarább lettem versmondó. Később Papp Aurélnál fölfedeztem a képzőművészeti alkotások titkait, és tizenöt éves korom óta írok verseket. Mind a három pályám Szatmáron kezdődött, ez az a kisváros, ahol európai polgárrá tudtam magamat művelni.
A kisvárosoknak pontosan ez az előnye: az ott élők soha nem veszítik el identitásukat, megmarad közelségük a tájjal, a környező világgal, a földdel, a gyökereikkel. Nos, ilyen volt egykor Szatmár, ahol mindannyian, minden idegszálunkkal többre vágytunk: Kolozsvárra. Mert az volt nekünk Erdély fővárosa! Kolozsvárra eljutni, és bejutni a Bolyai Tudományegyetemre, ez volt az én célom is. Ha fához hasonlítom az emberi életet, elmondhatom: gyökereim Szatmárba nyúlnak, a törzsem Kolozsvár, mert ott váltam művészettörténész szakemberré, és a lombozat Békéscsaba. 1988-ban, 56 éves koromban települtem át Békéscsabára – akkor még nem látszott az „alagút vége”, álmomban sem gondoltam volna, hogy másfél év múlva kitör a forradalom…
– Miért éppen Békéscsabán telepedett le?
– A Banner család Bajorországból jött a XVIII. században a törökök által elnéptelenített vidékre, szépapám Székudvarra – ma románul Socodor – települt, dédapám a Wenckheim-kastély uradalmi intézője volt Ókígyóson – ma Szabadkígyós a Békéscsabától nyolc kilométerre fekvő település neve. Nagyapám Békésen született, én Békéscsabáról kaptam meghívást, amikor elkezdtem tervezni az áttelepülést Romániából. Nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérrel fogadott a helyi közösség.
A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum főmuzeológusaként dolgoztam 1999-ig, de Erdély művészettörténetének írása a mai napig kitölti az életemet. Még ebben az évben megjelenik a monográfiám Deák Ferenc grafikusművészről, aki meghatározta a Kritérium-könyvek arculatát a II. világháború utáni Erdélyben. Áprilisban a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön jártam, és megnyitottam Tóth László és T. Szűcs Ilona művészházaspár életmű-kiállítását – a tárlat katalógusának bevezető tanulmányát is én írtam –, ezen a héten pedig a Körös Irodalmi Társaság könyvhétzáró ülésén felolvastam a békéscsabai Bárka folyóirat legújabb számában megjelent verseimet. A Teremtő talán azért tervezte ilyen hosszúra az életemet, hogy el tudjam végezni a rám bízott feladatot.
