A Kojak Budapesten azonban elsősorban mégis inkább arról szól, hogy az amerikai szkeccsszerű epizódokban találkozik a magyar abszurditással, a hazai rendőrség impotens cselekvésképtelenségétől az eltartási szerződés intézményén és a maszekoláson keresztül egészen az egészségügyben tapasztalható képtelenségekig. A filmben rengeteg ismert színész bukkan fel a legapróbb mellékszerepekben (Koltai Gábor, Bánfalvy Ágnes, Tolnay Klári, Básti Juli, Bánsági Ildikó, Drahota Andrea, Gálvölgyi János, és így tovább, akár már az ő keresésük is egy külön játéknak fogható fel), de közölük is kiemelkedik Antal Imre magánszáma a ruhaboltban, ami egy az egyben olyan, mint a humorista televíziós magánszámai.
A Kojak Budapestenhez hasonló filmeknél rendszerint felvetődik a kérdés, hogyan engedhették meg maguknak az alkotók, hogy parabolák nélkül, pusztán a műfaji keretekkel álcázva fogalmazzanak ilyen velős szatírákat.
Ahogy azonban a Szélesvásznú történelem kapcsán egyre több ilyen filmet nézek (A kard, A szeleburdi család, stb.), egyre valószínűbbnek tartom azt a választ, hogy az ok egészen prózai: egyszerűen a rendszer fenntartói és döntéshozói végtelenül belefáradtak abba képmutatása, ami teljességgel élet- és emberellenes, és nem közel olyan fojtogató, mint megélni a hétköznapok abszurd kilátástalanságát.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!