A film társadalomkritikus fricskaként már azelőtt megteszi az első önreflektív, posztmodern gesztust, hogy egyáltalán elkezdődne a vetítés: szépen becsomagolja magát, szexszel és hússal vonzza magához a nézőket, hogy aztán a képükbe ordítsa, hogy ez mennyire egészségtelen, sőt önpusztító. Ez mégsem korholó vádaskodás, Fargeat filmje még a borzalmak közepette is humoros marad, máskor pedig Dennis Quaid paródiába hajló ripacskodása biztosít róla, hogy az undor és a nevetés szokatlan egyvelegét érezzük a gyomrunkban.
A szer valóban nem fukarkodik mindent megmutatni a két színésznő testéből, amit eleinte talán kéjesen kukkolunk, ám idővel egyre visszataszítóbbá válik a feszes fenekekről és fogpasztamosolyokról készült sok szuperközeli.
Nemcsak azért, mert a játékidő felénél már egyébként is a csömör kerülget a sok domborulattól, hanem mert folyamatosan nő a feszültség: nem lehet tudni, mikor robban a képünkbe valami különösen gusztustalan belsőség vagy eldeformálódó testrész, miközben ezek érkezése determinálva van. A film végül nemcsak tetőtől talpig, hanem kívül-belül is megmutat mindent, direkten és szimbolikusan is. Az utolsó harminc-negyven percben már torzabbnál torzabb testvariációk töltik be a vásznat, nincs semmilyen csavar, különös fordulat, nincs rá szükség, a film az egyszerűségével sokkol.
A szer másfelől mégis szomorú film: egy ember összeomlását követi nyomon, akit valójában nem a sztárvilág vagy a társadalom kényszerít a szó szerinti széthullás felé, hanem saját öngyűlölete.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!