Feminista testhorror kedvéért mutatta meg magát újra Demi Moore

A szépségipar elérhetetlen nőideál­jai vagy a testtel kapcsolatos irreális elvárások nem csak a nőket sújtják, mégsem lepődünk meg rajta, hogy ezek elsősorban a feminista kritika visszatérő témái. Coralie Fargeat második nagyjátékfilmje, A szer ezek mögött mégis valami sokkal kínzóbb, mindannyiunkat érintő lelki folyamatot mutat be.

A szer Forrás: TMDb

Elisabeth Sparkle (Demi Moore) a nyugati part sztárjainak már-már tipikus életútját járja: a közönség és a producerek egyre kevésbé kíváncsiak rá, miközben a magánélete kong az ürességtől. Elisabeth végső elkeseredettségében egy félillegális szerhez nyúl, melynek köszönhetően visszakapaszkodhat a reflektorfénybe, ezen az életen azonban osztoznia kell önmaga gyönyörű és fiatal másával, Sue-val (Margaret Qualley). A kiöregedett sztárnak nemcsak a teste bomlik ketté, hanem az elméje is.

A szer egyik vissza-visszatérő látképe. Fotó: TMDb

Coralie Fargeat új filmjéről a cannes-i bemutatója óta folyamatosan érkeznek a cifrábbnál cifrább beszámolók (a filmet a legjobb forgatókönyv díjával jutalmazták), a miskolci CineFesten ezért is várta mindenki izgatottan, hogy valóban olyan sokkoló, brutális és undorító filmélmény-e, mint amilyennek az első beszámolók leírták. 

A rövid válasz az, hogy igen, és erről az országos premier után most már mindenki a saját szemével győződhet meg. A szépségiparnak, a sztárkultusznak és a médiának fricskát mutató testhorrort azzal együtt sem ajánlanám jó szívvel senkinek, hogy egyébként remek film: gondolatiságában nem emelkedik David Cronenberg-i magaslatokba, de az öncélú, explicit ábrázolásmód sosem tűnt még ilyen intelligensnek és szórakoztatónak.

Egy testhorroron számonkérni a visszataszító, morbid jeleneteket, vagy egy slasheren a véres kaszabolásokat igencsak balga dolognak tűnne, és az említett műfajok szerelmeseinek gyomrát valószínűleg nem is különösebben fekszi meg Fargeat új filmje, csakhogy van egy nagyon lényeges különbség: ezek a horrorok általában egy szűkebb rétegnek szólnak, és kisebb költségvetésekből készülnek, ezzel szemben A szer inkább egy élvonalbeli hollywoodi film, ami a casting révén sokkal szélesebb közönségre számíthat. 

A nagyobb költségvetés nemcsak a fényképezésen látszik, hanem a felvételek módján is: ilyen gusztustalan dolgokat ilyen audiovizuá­lis megoldásokkal felvéve még a legöncélúbb horrorfilmekben sem látni.

Pedig a film előzetese nem árul zsákbamacskát, nem titkolja magáról, hogy sokkoló horror, és közben ígéretet tesz arra is, hogy mindent meg fog mutatni a két főszereplőről, tetőtől talpig (amihez a maszkmesterek is hozzátették a magukét, Margaret Qualley-ra például felvarázsolták Demi Moore szilikonmelleit, hiszen ők ketten a filmben egyek). És ugyan ki ne lenne kíváncsi a 90-es évek egyik ikonikus és/vagy a jelenkor egyik legszebb, legtehetségesebb feltörekvő színésznőjének teljes lemeztelenítésére? 

A film társadalomkritikus fricskaként már azelőtt megteszi az első önreflektív, posztmodern gesztust, hogy egyáltalán elkezdődne a vetítés: szépen becsomagolja magát, szexszel és hússal vonzza magához a nézőket, hogy aztán a képükbe ordítsa, hogy ez mennyire egészségtelen, sőt önpusztító. Ez mégsem korholó vádaskodás, Fargeat filmje még a borzalmak közepette is humoros marad, máskor pedig Dennis Quaid paródiába hajló ripacskodása biztosít róla, hogy az undor és a nevetés szokatlan egyvelegét érezzük a gyomrunkban.

A szer valóban nem fukarkodik mindent megmutatni a két színésznő testéből, amit eleinte talán kéjesen kukkolunk, ám idővel egyre visszataszítóbbá válik a feszes fenekekről és fogpasztamosolyokról készült sok szuperközeli.

Nemcsak azért, mert a játékidő felénél már egyébként is a csömör kerülget a sok domborulattól, hanem mert folyamatosan nő a feszültség: nem lehet tudni, mikor robban a képünkbe valami különösen gusztustalan belsőség vagy eldeformálódó testrész, miközben ezek érkezése determinálva van. A film végül nemcsak tetőtől talpig, hanem kívül-belül is megmutat mindent, direkten és szimbolikusan is. Az utolsó harminc-negyven percben már torzabbnál torzabb testvariációk töltik be a vásznat, nincs semmilyen csavar, különös fordulat, nincs rá szükség, a film az egyszerűségével sokkol.

A szer másfelől mégis szomorú film: egy ember összeomlását követi nyomon, akit valójában nem a sztárvilág vagy a társadalom kényszerít a szó szerinti széthullás felé, hanem saját öngyűlölete.