Tóth László (Adrien Brody) a lágerek borzalmai elől menekülve érkezik az Újvilágba, ahol kezdetben céltalanul, a napi megélhetésért küzdve ténfereg, mígnem egy önerejéből milliomossá váló amerikai, Lee Van Buren (Guy Pearce) a szárnyai alá nem veszi. A robbanékony természetű üzletember egy monumentális épület megtervezésével bízza meg az Európában már sokat bizonyított építészt, amivel édesanyjának szeretne emléket állítani. Lászlót azonban kísérti a múltja, valamint otthon ragadt felesége (Felicity Jones) iránti vágyakozása, és a fájdalmak elől menekülve heroinfüggővé válik.
A brutalista is csak az áldozatiság kereteiben képes gondolkodni rólunk
Filmkritikusként az lenne a dolgom, hogy kontextust adjak a filmeknek, szempontokat hozzak be, amelyek segítik az értelmezés lehetőségeit, ám A brutalista olyan ellenszenves film, hogy ezúttal engedtessék meg nekem, hogy inkább csak arról írjak, miért nem érdemes rászánni az időnket erre a szünettel együtt majdnem négyórás műre.
Sidney Lumet filmrendező mondta egyszer, hogy nagyon jó indok kell a kétórás játékidő átlépésére, ugyanis nagyjából itt húzódik az a határ, amit minden néző képes egyhuzamban végigülni.
A brutalista sosem válik unalmassá vagy vontatottá, mégsem találni benne semmi olyat, ami indokolná a hosszát. A film pont olyan, mint a benne látható Bauhaus-szerű modern építészet: nincs tekintettel a környezetre, a közösségre, helyette a kényszeres önkifejezés és az egocentrikus alkotási vágy hajtja. Ezt romantikus módon pozitívumnak is értékelhetnénk, hiszen mind ismerjük a megalkuvást nem tűrő zseni alakját, aki nem hajlandó meghajolni a középszerűség előtt, csakhogy A brutalista inkább középszerű és öncélú, semmint kimagasló.
Az egyetlen izgalmas aspektusa, hogy eldöntsük, az általa ábrázolt kiüresedett, sötét, otthontalan világ csupán a főszereplő belső világából ered, vagy általános érvényű-e. A haláltáborokat megjárt Tóthnál nem csodálkozhatunk azon, hogy rendkívül zordnak látja a világot, szívbemarkoló belegondolni, milyen komoly veszteségek érték.
Ám A brutalista nem ezek felfedésére és feloldására koncentrál, hanem az elmarasztaló ítéletekre: a gazdagok erőszaktevő szörnyetegek, az amerikai társadalom csak megtűri és kihasználja a bevándorlókat, a már beilleszkedett amerikaiak pedig kicsinyesek és felszínesek, állítja az önostorozó Zeitgeist szellemében született film.
Ezeket egyfelől lehetetlen komolyan venni (Amerikát többek között épp az tette naggyá, hogy sosem volt homogén, és hogy a társadalmi feszültségek dacára is képes egyben tartani magát azzal, hogy jelentős tömegeknek ad lehetőséget a boldogulásra), másfelől épp a főszereplő zárja el a beilleszkedés lehetőségeit azzal, hogy ítéletet mond a befogadó országra.
Corbet ravaszul mások szájába adja ezeket a szavakat, de mivel egyszer sem mutat fel más tapasztalatokat, kénytelenek vagyunk általános érvényűnek tekinteni őket. Pedig ha egy film majdnem négyórás, attól talán joggal várhatnánk el, hogy kicsit komplexebben gondolkozzon ezekről a kérdésekről.
Tóth majdnem beleőrül a saját megalomániájába és az önpusztításba, a film végül mégis mintha feloldozást adna neki azzal, hogy pár évtizeddel később elismerik a munkásságát, és egy kissé szájbarágós megoldókulccsal el is magyarázzák nekünk, miért olyan különlegesek ezek az épületek.
A brutalista inkább kárhozat-, semmint megváltástörténet, Corbet mégis mintha ezzel díjazná főszereplője romboló magatartását, ami a szenvedésen túl sehová sem vezet.
A brutalista technikai szempontból viszont kifogástalan film, és Jancsó Dávid mellett rengeteg hazai szakember dolgozott a majdnem teljes egészében Magyarországon forgatott mozin, erre büszkék lehetünk. Gyakran szólalnak meg benne magyarul, ám magyarként ez is inkább zavaró, egyrészt mert halljuk az erős akcentust, másrészt mert következetlen a használata. De a legzavaróbb mégis az, hogy a zsidóságról és a magyarságról már megint egy olyan film kapott világméretű figyelmet, amely csak az áldozatiság kereteiben képes gondolkodni.
