A Magyar Rapszódiák egy összesen 19 darabból álló zongorasorozat, és Liszt Ferenc már 1839-től dolgozott a cikluson, majd 1847 és 1853 között az első tizenötöt meg is alkotta, és kiadatta azokat. Azt, hogy a jeles zeneszerző maga mennyire fontosnak tartotta e műveit, mutatja, hogy a részeket közeli ismerősnek vagy tisztelőnek ajánlotta.
A patinás névsorból nem maradhatott ki a pártfogó és barát báró Augusz Antal, akinek szekszárdi házában gyakori vendég volt. A pályatársak közül Hans von Bülow, Szerdahelyi Ede és Egressy Béni nevét említhetjük, a magyar főurakat pedig többek között gróf Teleki László, gróf Apponyi Antal, gróf Festetics Leó, gróf Esterházy Kázmér és báró Orczy Ferenc képviseli. „Utóbbiakhoz csatlakozik példányunk dedikációjának címzettje, gróf Reviczky Szidónia” – közölte a Hereditas Antikvárium.
A férj, gróf Reviczky Ádám a család legjelentősebb, legfényesebb karriert befutott képviselője volt. Jogi tanulmányok után harcolt Napóleon ellen, majd a bécsi udvarban gyorsan emelkedett a ranglétrán. Kamarás, főudvarmester, majd főkancellár lett. 1825-ben grófi címet is kapott. Felesége a lengyel származású Szumlanszka Szidónia volt. Mivel Reviczky hivatala miatt a császárvárosban éltek, nyilván rendszeresen találkoztak a zeneszerzővel. Bár a férjjel való kapcsolatáról nem lelhetők fel adatok, a feleség Liszt bécsi „rajongótáborához” való tartozásának már korai emlékei is vannak. Az, hogy az 5. rapszódiát neki ajánlotta, szoros és élő kapcsolatról tanúskodik. 1858-ban a bécsi tisztelők egy ezüstből készült kottatartóval lepték meg a művészt, amelynek talapzatára belegravíroztatták az adományozók neveit, köztük „Gräfin Reviczky”-ét is.
Liszt Ferenc maga köttette be két kottáját
A darab igazi – az eddig leírtakon messze túlmutató – különlegessége az, hogy a grófnénak ajánlott rapszódia két különböző kiadását tartalmazza. Az első – francia címlappal – még korai, a bécsi Haslingernél jelent meg, a második, német nyelvű egy 1875 körüli átdolgozott változat.
Mivel a dedikáció 1878-ban Weimarban keletkezett, megalapozottan feltételezhetjük, hogy Liszt – miután meghívta magához régi tisztelőjét – a több évtizedes barátság emlékezetére maga köttette be az alkalomhoz illő, elegáns, díszesen aranyozott, bordó színű bőrbe a két kottát, és látta el autográf soraival a gyönyörű emléktárgyat.
