A kamera megszakítás nélkül, valós időben követi az eseményeket, ami a Kamaszok esetében nemcsak egy rendkívül látványos technikai trükk, hanem a szociodráma erőteljes formai támogatása is, mivel nincs idő, sem lehetőség kibújni a folyamatosan forgó kamera lencséje alól, az operatőr folyamatosan pásztáz a szereplők között.
Netflix kamaszok
Érdekes, hogy a dokumentarista stílus épp a rezgő kézikamerás felvételek elhagyásával erősödik fel, a folyamatos svenkek, daruzások és drónfelvételek folyékonysága beszippantja a nézőt, miközben senkinek sincs lehetősége a hibázásra, és bár láttunk már hasonló trükköt korábban is (Birdman, 1917), ez a bravúr segített igazán felerősíteni a Kamaszok problémafelvetéseit olyannyira, hogy a sorozattal kapcsolatban még brit miniszterelnök is megszólalt, és a Netflixszel kötött megállapodás alapján ingyenesen vetíthetik az angol középiskolákban.
A sorozat hallatlan sikerét jelentő autentikus befogadói élmény azonban részről részre másként történik meg: az első epizód alatt még nagy feszültséget okoz, hogy a szülőkhöz hasonlóan nem tudjuk, mi az igazság, ez a leginkább világos műfaji keretek közé sorolható rész.
Az iskolában játszódó második felvonásban a gyilkosság háttere, kontextusa kezd kirajzolódni, ami egyben egy nagyon izgalmas szociokulturális kórképet is ad nemcsak Anglia szegényebb vidékéről, hanem az internet legsötétebb bugyrairól is, ami közösségi médiás posztokon, rejtett chatablakokon keresztül mérgezi a figyeleméhes gyermeki lelket.
A Kamaszok körüli élénk diskurzus, illetve a sorozat népszerűsége leginkább az itt fellebbentett problémák miatt szökkent szárba, rengeteg nézőt sokkolt az a kép, amivel a sorozat rávilágít az online elmagányosodás és radikalizálódás veszélyeire, és még ma is meglepően kevés az olyan tudatos szülő, aki észszerű keretek közé szorítja a telefonhasználatot, illetve alternatívát kínál helyette.
A harmadik rész már egy kétszemélyes pszichológiai csatározás, ahol folyamatosan változik Jamie és a kirendelt pszichológus (Erin Doherty) közti alá-fölérendeltségi dinamika. Owen Cooper igazi kaméleonként veti le és ölti magára a különféle érzelmi megéléseket, és ezen a ponton sokakban megfogalmazódhat, hogy rendelkezik-e pszichés fogyatékossággal (szerintem nem). Bizonyos szempontból ez a legizgalmasabb rész, de az egysvenkes technika határai is itt mutatkoznak meg a leginkább: néha egészen unalmassá válik, hogy az operatőr csak két-három képkivágással tud játszani a kamera kötöttsége miatt.
A negyedik rész ismét más tömeget és közeget fog közre, itt Jamie családját ismerhetjük meg jobban, ahol felsejlik az ő felelősségük is: Jamie apja (Stephen Graham) például nem bántalmazó szülő, de bántalmazó közegből jött, és ezért a saját érzéseihez sem tud megfelelően kapcsolódni. Az egész epizódot átlengi a kommunikációképtelenség és a kétségbeesett igyekezet, hogy valahogy jobb legyen.
A Kamaszok kiváltotta sokkhatás érthető és valójában üdvözlendő is, de a tetszésemet mégsem sikerült igazán megnyernie, mivel a problémafelvetésen túl többre nem vállalkozik. Ez viszont csak annak érdekes, aki eddig nem vett róla tudomást.
A világ teljesen a feje tetejére állt, de az internet és az okostelefonok csak az utolsó (?) koporsószögek ebben a folyamatban. A sorozat rémült döbbenettel teszi fel a kérdést, hogy hol rontottuk el, mit csináljunk, miközben a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: forduljunk vissza. Lehet, hogy fontosak a márkás ruhák egy kamasznak, de sosem lesz fontosabb, mint a szülők értő figyelme. Az érzelmi elhanyagolást nem válthatjuk ki egy divatos cipővel.
