Vajon van-e olyan személy, akinek egyszerre van Munkácsy- és József Attila-díja? – vetette fel Szabó László kommunikációs szakember, a konferencia házigazdája, aki a mesterséges intelligenciát is bevetette a kérdés megválaszolásának érdekében, és noha a technológia sokszor téved, de úgy tűnik, Karátson Gábor az egyetlen, aki mindkét kitüntetéssel büszkélkedhetett. Idén ünnepelné az író, műfordító, festő, filozófus és művészetpedagógus a kilencvenedik születésnapján, ennek alkalmából pedig az alkotó pályáját és életművét kutató szakemberek emlékeztek meg róla.
Elsőként Schmidt Mária, Széchenyi-díjas történész, a Kertész Imre Intézet főigazgatója köszöntette a közönséget, aki mintegy fél évszázadon keresztül volt barátja a művésznek, először a festményei ragadták meg, majd később rengeteget beszélgettek politikáról, de a természet ugyanúgy foglalkoztatta Karátson Gábort, így akár a gilisztákról is hosszasan tudott értekezni. Schmidt Mária szerint három tematika határozta meg leginkább az életét: a Duna, az ’56-os forradalom és a szabadság.
A nap folyamán beszédet mondott mások mellett Sturm László irodalomtörténész, a Kortárs folyóirat szerkesztője, aki az alkotó írói tevékenységéről értekezett, véleménye szerint az Ötvenhatos regény című könyve tekinthető a főművének, de vannak, akik vitatkoznának ezzel, és az Ulrik úr keleti utazását választanák, valószínűleg azon is múlik mindez, hogy ki melyiket olvasta először. Az író stílusát részletesen elemezve Sturm László elmondta, a Bibliát és a távol-keleti bölcseleteket éppúgy tanulmányozó Karátsont egyfajta buddhista szemlélődés jellemzi, az anekdotikus kedélyesség és apokaliptikus félelem, a plasztikus leírás és a dinamizmus éppúgy találkozik az írásaiban, miközben addig jár körbe egy jelenséget, amíg meg nem fogalmazódik a teljesség.
Soltész Márton irodalomtörténész, a Kertész Imre Intézet tudományos igazgatója személyes hangulatú beszédében a Karátson Gáborból áradó szellemi és lelki szabadságot hangsúlyozta. Miként Kertész Imre szavaival élve elmondta, egy olyan személyiség volt, aki átél, megél és nem csak túlél; aki olyan kíméletlenül öntörvényű és megvesztegethetetlenül őszinte, mint az útszéli növény, amely a körülményekkel mit sem foglalkozva a saját egzisztenciájával foglalatoskodik.
