Keanu Reeves sem sejtette valószínűleg, amikor szerepet vállalt a hollywoodi mércével konyhapénzből készült, pofonegyszerű, szögegyenes bosszúsztorit elmesélő John Wickben, hogy egy olyan franchise-t indít útjára, amely csaknem lepipálja a Mátrixot; sőt, ha azt vesszük, hogy az utóbbi sci-fi esetében még a rajongók többsége is csak az első részt szereti igazán, akkor a fekete öltönyös bérgyilkos ámokfutása még népszerűbb is Neo világmegváltásánál. A hatalmas siker több tényezőre is visszavezethető, a családbarát Marvel-filmek tengerében a nyersesége üdítőnek hatott, a tűzpárbajok mesterien voltak megkoreografálva és egyébként is hiánycikknek számítottak a klasszikus akcióhősök a mozikból. Azóta számtalan más produkció próbálta másolni ezt a receptet, csak idén ilyen volt Novokain vagy A szerelem fáj is, de egyik sem sikerült túl acélosra, most azonban Tom Hardy ragad fegyvert, hogy egy alibiből megírt történet keretében hatalmas mészárlást rendezzen egyszemélyes hadseregként.
Ugyanakkor a Pusztítást nem igazságos minden hasonlóság ellenére sem simán egy John Wick-kópiának titulálni, Gareth Evans rendező – miként az angol mondja – was cool before it was cool, azaz három évvel Reeves szériájának indulása előtt tudta mire áhítoznak oly sokan. Az indonéz koprodukcióban készült A rajtaütés hasonló szellemiséget követett, a főszereplő rendőrnek nem a szája, hanem a keze járt, miközben végigverekedte magát egy toronyház megannyi emeletén.
A történetet pedig ezúttal sem bonyolította túl, ugyan a korrupt zsarukkal és távol-keleti maffiózókkal tarkított sztori számtalan szereplőt felvonultat, a nem túl izgalmas és még kevésbé eredeti cselekmény valószínűleg nem sok nézőt foglalkoztat, mindenki azt várja, hogy Tom Hardy a – film címéhez hűen – alaposan rendet vágjon köztük.
Tom Hardy senkit nem kímél
És meg is teszi, néha már-már irgalmatlan tempóra kapcsolnak az akciók, miközben a Netflix kellemesen kihasználja azt a szabadságát, hogy nem kell a korhatár-besorolás miatt aggódniuk a hasonló moziba szánt produkciókkal szemben, erőszak-ábrázolás tekintetében nem is teketóriáznak,
azok a szereplők járnak a legjobban, akiket csak szimplán szitává lőnek, mindenki más ugyanis sokkal csúnyább halálban részesül.
A már-már balettre emlékeztető tűzpárbajok egyértelműen magukon hordozzák John Woo, Ringlo Lam és más hongkongi rendezők nyolcvanas évekbeli munkáit, Tom Hardy a kiábrándult és kiégett, de enyhén szólva is ütőképes zsaru szerepében pedig Bruce Willis legendás karaktereit idézi.
Két probléma van csupán. Az előbb említett távol-keleti akciófilmeket azért áthatotta többé-kevésbé egy hangsúlyos drámai szál, Willis klasszikusai pedig nem attól voltak imádnivalóak, mert kétpercenként eldördültek volna a fegyverek, hanem mert az általa megformált férfiak szellemesek, szerethetőek, fanyarok vagy cinikusak voltak (a megfelelő rész aláhúzandó annak tükrében, hogy valamelyik Die Hard-epizódról vagy például a Sin Cityről beszélünk-e).
A Pusztítás azonban nélkülözi a drámát, Tom Hardy karaktere pedig nem elég szórakoztató és izgalmas ahhoz, hogy egy új John McClane születését ünnepelhessük.
Pedig egy Oscar-jelölt színészről van szó, aki mások mellett A visszatérőben és legutóbb a Motorosokban is bizonyította, hogy többre hivatott, mint hogy félsoros mondatokat mormoljon az orra alatt. Úgy tűnik azonban, fontosabb számára, hogy családjának generációkra előre biztosítsa az anyagi biztonságot, mint hogy a szakmai díjakat gyarapítsa a vitrinben.
Ugyanis a stílusos képi világ, a precízen leforgatott, olykor valóban bámulatos akciójelenetek és a kaszkadőri munka mellett a film minden más szegmense csak alibizésnek tűnik. Így pedig többnyire egy profi videóklipről beszélhetünk, amelynek néhány pillanata ugyan könnyen beleéghet a retinánkba, de érzelmileg aligha fogunk kötődni hozzá.
Borítókép: Pusztítás (Forrás: Netflix)
