Csikos Sándor: Szabó Magda olyan értékelést írt az alakításomról, hogy a mai napig belepirulok

„Szabó Magda azt mondta, ezt neked kell játszani, mert amikor írtam, rád gondoltam. Meg akartam felelni ennek az óriási feladatnak, a főpróbán már ott ült, majd olyan értékelést írt az alakításomról, hogy a mai napig belepirulok. Ez a lehető legtöbb, amit egy színész kaphat” – fogalmaz Csikos Sándor, a Nemzet Színésze, akivel egyebek mellett a Csokonai Nemzeti Színházban eltöltött több mint négy évtizedéről, pedagógiai munkájáról, valamint a színház evolúciójáról beszélgettünk.

„Debrecenben azt csinálhatom, amiért a pályára jöttem” - mondja Csikos Sándor Fotó: Máthé András

– Egy ilyen nagy időív magával vonja azt is, hogy van rálátása a színház, a színjátszás evolúciójára. Hogyan értékelné ebből a szempontból az elmúlt hat évtizedet?

– Nagyon nehéz erre válaszolni. Ma is változatlanul szeretik a színházat, hál’ Isten. De az a színház, amit főiskolás koromban, és közvetlenül utána megéltem, már nem létezik. Akkor a színházak tele voltak jobbnál jobb színészekkel. Nem tudtuk eldönteni, hova menjünk: Darvas Ivánt, Ruttkai Évát, Gábor Miklóst vagy Sinkovits Imrét nézzük meg. Hihetetlen nagy színészek voltak. Most is szeretik a színházat, alig lehet jegyet kapni az előadásokra, de ez a színház már teljesen más. Csak hogy egy dolgot említsek: 

amikor én végeztem, nagyon fontos volt, hogy úgy hagyjuk el a főiskolát, hogy szépen tudunk magyarul beszélni. 

Manapság ez már nincs így. Nincs olyan darab, ami megkövetelné azt, hogy szépen, dallamosan, tagoltan beszéljenek, legalábbis én ezt tapasztalom. Három remek szakembertől tanulhattam: Fischer Sándor tanította a beszédtechnikát és a rettegett, ugyanakkor nagyon kedvelt tanárunk, Gáti József tanította a versmondást. Montágh Imrével pedig akkor barátkoztunk össze, amikor meghívtuk, hogy tartson egy kurzust a Debreceni Színjátszó Stúdió számára. Hármójuk módszerét beépítve tanítottam a későbbiekben.

– Harminc évig oktatott a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán. Rengeteg kiváló színészünk pályája indult innen. Milyen alapvetések mentén tanított?

– Nagy ajándéka volt az életnek, hogy taníthattam. A drámatagozat vezetője a legendás Cila néni (Várhalmi Ilona – a szerk.) volt, akit nemcsak a tanításban, hanem a magánéletben is a társamként tudhattam. A kulcs azt hiszem, az volt, hogy a gyerekek hittek nekem. Minden gyakorlatot megcsináltak, mert úgy látták, hogy ez muszáj ahhoz, hogy ők érvényesek legyenek. 

Szerelmes vagyok a magyar irodalomba, úgy tekintek rá, mint egy nagy hegyláncra, amelyiknek vannak ugyan csúcsai, de az, hogy melyik a legmagasabb, nem meghatározható. Mert ki dönti el, hogy Babits Esti kérdése vagy Kosztolányi Hajnali részegsége a nagyobb vers? Ezeken szerintem fölösleges vitatkozni.

Egy biztos: a kiindulópontnak a magyar irodalomnak kell lennie. Azt kértem a diákoktól, írják le a verseket, nézzek meg, mi hangsúlyos, mi nem hangsúlyos a szövegben, melyik az a jelző, ami nagyon fontos az adott szerkezetben, hogy hol kell levegőt venni, hogy mi a felosztása a szövegnek érzelmi vagy értelmi szempontból. 

Magasak voltak a követelmények, ugyanakkor szeretettel és humorral tanítottam, és ezt szerették a gyerekek. 

Tenki Réka osztályában például valahogy úgy fogalmaztam, hogy „ez nem volt egészen jó, ezen még dolgozni kellene, Pofickó”. Onnantól kezdve mindenki Pofickó lett, én például Pofickó bácsi. Úgyhogy ha találkozom Tenki Rékával vagy az osztálytársaival, úgy köszönnek nekem, hogy „Szia, Pofickó bácsi!” Ez nekünk egy életre szóló kapocs, annak a következménye, hogy tudtunk szeretettel és humorral beszélni egymással. Természetesen nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy több pesti színházban, a Nemzeti, az Örkény és a Vígszínház társulatában is vannak volt növendékeink.

– A pályája során sok öncélú kísérletben volt része, talán minden színész életében van olyan, amikor nem tud azonosulni egy-egy rendezői koncepcióval. Hogyan kezelte ezeket a helyzeteket?

– Én szerepet vissza soha nem adtam, de volt olyan elgondolás, amivel nem tudtam azonosulni.

Ilyenkor megpróbáltam megtalálni az a pontot, amiből még ki lehet bontani valami számomra érdekeset, valamit, ami mégiscsak vonzóvá tette a szerepet. Ez bármi lehetett: a karakter egy tulajdonsága, egy jellegzetesség a mozgásában vagy a beszédében, bármi, ami által közelebb kerülhetek hozzá. De sok tekintetben érdekelt is, hogy egy rendező hogyan jut el egy-egy szerepértelmezésig. Ez egy érdekes folyamat. A súlyos szerepekre mindig nagyon felkészültem, például a Ratkó-féle István királyra. Györffy György monográfiájától kezdve a krónikákon át mindent elolvastam erről a korszakról. Hál’ Istennek eljátszhattam Lucifert is, ami nagy kitüntetés egy magyar színész számára, és ebben a témában írtam DLA-dolgozatot is, Lucifer tragédiája címmel. Három évig gyűjtöttem az anyagot, céduláztam, nagyon élveztem.

Az Oliver! című musicalben Mr. Brownlown szerepében (Fotó: Éder Vera)

– Tavaly a Nemzet Színészévé választották, akkor úgy fogalmazott, hogy külön öröm a számára, hogy egy vidéki színész kaphatott egy ilyen nagy díjat, így ez tulajdonképpen a vidéki színészet elismerése is. Vágyott azért a fővárosba?

– Nem mondom, sokszor jólesett volna, hogy olyan ismert legyek, vagy annyit filmezzek, mint az osztálytársaim, Kozák Andris, Juhász Jácint, vagy Almási Éva, de mindent egybevéve én nem ezt akartam. Szerintem a tehetséget két dolog táplálja: a bizalom és a siker. Debrecenben bizalmat kaptam, és ezt a bizalmat meg akartam szolgálni. Hál’ Isten a siker is meglett. 

Szabó Magda azt mondta, ezt neked kell játszani, mert amikor írtam, rád gondoltam. Meg akartam felelni ennek az óriási feladatnak, a főpróbán már ott ült, majd olyan értékelést írt az alakításomról, hogy a mai napig belepirulok. Ez a lehető legtöbb, amit egy színész kaphat.

Nem tudom, milyen áron lehettem volna színész Pesten, de azt tudtam, hogy Debrecenben azt csinálhatom, amiért a pályára jöttem. Játszottam, rendeztem, és nem utolsósorban tanítottam. Mindent megtaláltam itt.

Csikos Sándor 1941-ben Karcagon született. 1965-ben Miskolcon kezdte pályáját, dolgozott Győrben és Nyíregyházan, ahol három évig igazgató is volt. 1975 és 1984 között, majd 1993-tól máig a debreceni Csokonai Színház társulatának tagja. Három évtizeden át tanított fiatalokat színpadi beszédre Debrecenben, 2022 óta ezt oktatja a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Egyike azon magyar színészeknek, akik a legtöbbször léptek színpadra Az ember tragédiája Luciferjeként, Szabó Magda darabjaiban és számos történelmi drámában nyújtott emlékezetes alakítást.