Csikos Sándor: Szabó Magda olyan értékelést írt az alakításomról, hogy a mai napig belepirulok

„Szabó Magda azt mondta, ezt neked kell játszani, mert amikor írtam, rád gondoltam. Meg akartam felelni ennek az óriási feladatnak, a főpróbán már ott ült, majd olyan értékelést írt az alakításomról, hogy a mai napig belepirulok. Ez a lehető legtöbb, amit egy színész kaphat” – fogalmaz Csikos Sándor, a Nemzet Színésze, akivel egyebek mellett a Csokonai Nemzeti Színházban eltöltött több mint négy évtizedéről, pedagógiai munkájáról, valamint a színház evolúciójáról beszélgettünk.

„Debrecenben azt csinálhatom, amiért a pályára jöttem” - mondja Csikos Sándor Fotó: Máthé András

– Október 7-én lesz 160 éve, hogy megnyitotta kapuit a debreceni Csokonai Nemzeti Színház, amely pályafutásának meghatározó helyszíne, alkotótere. Mit jelent önnek ez a színház, amelynek, kisebb megszakításokkal ugyan, de négy évtizede folyamatosan a tagja?

Csikos Sándor 2022-ben kapott Kossuth-díjával (Fotó: Zelenka Attila)

– Egészen pontosan 44 éve. Hadd mondjak néhány számot: 83 éves vagyok, 60 éve vagyok a pályán, ennek alkalmából nemrég átvehettem a gyémántdiplomámat. Abból a bizonyos 160-ból, amit a Csokonai Színház fennállásának évfordulóján ünneplünk, én 44-et valóban itt töltöttem. 1972-ben kerültem a Csokonai Színházba, és mindjárt egy remek előadással, a Ruszt József rendezte az Orfeusz alászáll című Tennessee Williams-darabbal kezdtem, melyben a partnerem Dévay Kamilla volt. Vendégként hívtak meg Kecskemétről. Meg voltam illetődve, hiszen Kamillának országosan ismert neve volt, de nagyon jóban lettünk, megszerettük egymást, elfogadott engem, úgyhogy szerencsésnek mondható a debreceni indulásom. Aztán elmentem Győrbe, majd kilenc évet Nyíregyházán töltöttem. Debrecenbe Lengyel György hívott vissza, számított rám, én pedig jöttem.

– Ekkor ismerkedett meg Szabó Magdával?

– Így van, minden darabjában játszottam, és kettőt rendeztem is. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy megismerkedhettem vele. Tetszettek azok a történelmi tárgyú drámák, amiket írt, szerettem ezeket a szerepeket, ő pedig kedvelte, amit én csinálok. Azt nem lehet mondani, hogy a barátjává fogadott, mert különösen zárkózott ember volt, nem nagyon engedett közel magához senkit, de sok közös vonást találtunk a múltunkban, ezért könnyen tudtunk egymáshoz kapcsolódni. Megrendeztem a Régimódi történetet, Kubik Anna volt a főszereplő, ezt már sajnos nem érhette meg. Szép sikerek voltak ezek. Összességében elmondhatom, örülök, hogy ebben a korszakban kerültem a pályára.

Csikos Sándor és Szabó Magda (Fotó: Máthé András)

– Miért?

– A diktatúrában nagyon nehéz volt, de a művészek valahogyan megtalálták, hogyan lehetne egy bizonyos kód szerint elmondani a véleményüket, és a közönség értette ezt a kódot. Ez nagyon érdekessé, vonzóvá tette a színházakat. A közönség azt mondta, csak csináljátok, mert mi értjük, miről beszéltek. Nagy szerencsém volt azzal is, hogy több olyan szerző – Ratkó József, Szakonyi Károly, Hubay Miklós – darabjában játszhattam, akik ott ültek a nézőtéren; akikkel ily módon megvolt a személyes kapcsolat. Ez sokat adott nekünk, színészeknek.

– Egy ilyen nagy időív magával vonja azt is, hogy van rálátása a színház, a színjátszás evolúciójára. Hogyan értékelné ebből a szempontból az elmúlt hat évtizedet?

– Nagyon nehéz erre válaszolni. Ma is változatlanul szeretik a színházat, hál’ Isten. De az a színház, amit főiskolás koromban, és közvetlenül utána megéltem, már nem létezik. Akkor a színházak tele voltak jobbnál jobb színészekkel. Nem tudtuk eldönteni, hova menjünk: Darvas Ivánt, Ruttkai Évát, Gábor Miklóst vagy Sinkovits Imrét nézzük meg. Hihetetlen nagy színészek voltak. Most is szeretik a színházat, alig lehet jegyet kapni az előadásokra, de ez a színház már teljesen más. Csak hogy egy dolgot említsek: 

amikor én végeztem, nagyon fontos volt, hogy úgy hagyjuk el a főiskolát, hogy szépen tudunk magyarul beszélni. 

Manapság ez már nincs így. Nincs olyan darab, ami megkövetelné azt, hogy szépen, dallamosan, tagoltan beszéljenek, legalábbis én ezt tapasztalom. Három remek szakembertől tanulhattam: Fischer Sándor tanította a beszédtechnikát és a rettegett, ugyanakkor nagyon kedvelt tanárunk, Gáti József tanította a versmondást. Montágh Imrével pedig akkor barátkoztunk össze, amikor meghívtuk, hogy tartson egy kurzust a Debreceni Színjátszó Stúdió számára. Hármójuk módszerét beépítve tanítottam a későbbiekben.

– Harminc évig oktatott a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán. Rengeteg kiváló színészünk pályája indult innen. Milyen alapvetések mentén tanított?

– Nagy ajándéka volt az életnek, hogy taníthattam. A drámatagozat vezetője a legendás Cila néni (Várhalmi Ilona – a szerk.) volt, akit nemcsak a tanításban, hanem a magánéletben is a társamként tudhattam. A kulcs azt hiszem, az volt, hogy a gyerekek hittek nekem. Minden gyakorlatot megcsináltak, mert úgy látták, hogy ez muszáj ahhoz, hogy ők érvényesek legyenek. 

Szerelmes vagyok a magyar irodalomba, úgy tekintek rá, mint egy nagy hegyláncra, amelyiknek vannak ugyan csúcsai, de az, hogy melyik a legmagasabb, nem meghatározható. Mert ki dönti el, hogy Babits Esti kérdése vagy Kosztolányi Hajnali részegsége a nagyobb vers? Ezeken szerintem fölösleges vitatkozni.

Egy biztos: a kiindulópontnak a magyar irodalomnak kell lennie. Azt kértem a diákoktól, írják le a verseket, nézzek meg, mi hangsúlyos, mi nem hangsúlyos a szövegben, melyik az a jelző, ami nagyon fontos az adott szerkezetben, hogy hol kell levegőt venni, hogy mi a felosztása a szövegnek érzelmi vagy értelmi szempontból. 

Magasak voltak a követelmények, ugyanakkor szeretettel és humorral tanítottam, és ezt szerették a gyerekek. 

Tenki Réka osztályában például valahogy úgy fogalmaztam, hogy „ez nem volt egészen jó, ezen még dolgozni kellene, Pofickó”. Onnantól kezdve mindenki Pofickó lett, én például Pofickó bácsi. Úgyhogy ha találkozom Tenki Rékával vagy az osztálytársaival, úgy köszönnek nekem, hogy „Szia, Pofickó bácsi!” Ez nekünk egy életre szóló kapocs, annak a következménye, hogy tudtunk szeretettel és humorral beszélni egymással. Természetesen nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy több pesti színházban, a Nemzeti, az Örkény és a Vígszínház társulatában is vannak volt növendékeink.

– A pályája során sok öncélú kísérletben volt része, talán minden színész életében van olyan, amikor nem tud azonosulni egy-egy rendezői koncepcióval. Hogyan kezelte ezeket a helyzeteket?

– Én szerepet vissza soha nem adtam, de volt olyan elgondolás, amivel nem tudtam azonosulni.

Ilyenkor megpróbáltam megtalálni az a pontot, amiből még ki lehet bontani valami számomra érdekeset, valamit, ami mégiscsak vonzóvá tette a szerepet. Ez bármi lehetett: a karakter egy tulajdonsága, egy jellegzetesség a mozgásában vagy a beszédében, bármi, ami által közelebb kerülhetek hozzá. De sok tekintetben érdekelt is, hogy egy rendező hogyan jut el egy-egy szerepértelmezésig. Ez egy érdekes folyamat. A súlyos szerepekre mindig nagyon felkészültem, például a Ratkó-féle István királyra. Györffy György monográfiájától kezdve a krónikákon át mindent elolvastam erről a korszakról. Hál’ Istennek eljátszhattam Lucifert is, ami nagy kitüntetés egy magyar színész számára, és ebben a témában írtam DLA-dolgozatot is, Lucifer tragédiája címmel. Három évig gyűjtöttem az anyagot, céduláztam, nagyon élveztem.

Az Oliver! című musicalben Mr. Brownlown szerepében (Fotó: Éder Vera)

– Tavaly a Nemzet Színészévé választották, akkor úgy fogalmazott, hogy külön öröm a számára, hogy egy vidéki színész kaphatott egy ilyen nagy díjat, így ez tulajdonképpen a vidéki színészet elismerése is. Vágyott azért a fővárosba?

– Nem mondom, sokszor jólesett volna, hogy olyan ismert legyek, vagy annyit filmezzek, mint az osztálytársaim, Kozák Andris, Juhász Jácint, vagy Almási Éva, de mindent egybevéve én nem ezt akartam. Szerintem a tehetséget két dolog táplálja: a bizalom és a siker. Debrecenben bizalmat kaptam, és ezt a bizalmat meg akartam szolgálni. Hál’ Isten a siker is meglett. 

Szabó Magda azt mondta, ezt neked kell játszani, mert amikor írtam, rád gondoltam. Meg akartam felelni ennek az óriási feladatnak, a főpróbán már ott ült, majd olyan értékelést írt az alakításomról, hogy a mai napig belepirulok. Ez a lehető legtöbb, amit egy színész kaphat.

Nem tudom, milyen áron lehettem volna színész Pesten, de azt tudtam, hogy Debrecenben azt csinálhatom, amiért a pályára jöttem. Játszottam, rendeztem, és nem utolsósorban tanítottam. Mindent megtaláltam itt.

Csikos Sándor 1941-ben Karcagon született. 1965-ben Miskolcon kezdte pályáját, dolgozott Győrben és Nyíregyházan, ahol három évig igazgató is volt. 1975 és 1984 között, majd 1993-tól máig a debreceni Csokonai Színház társulatának tagja. Három évtizeden át tanított fiatalokat színpadi beszédre Debrecenben, 2022 óta ezt oktatja a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Egyike azon magyar színészeknek, akik a legtöbbször léptek színpadra Az ember tragédiája Luciferjeként, Szabó Magda darabjaiban és számos történelmi drámában nyújtott emlékezetes alakítást.