A több mint száz művet felvonultató tárlaton William Blake (1757–1827) látomásos akvarelljei, grafikái, illusztrált versei és profetikus költeményei mellett olyan kortársak alkotásai is helyet kaptak, akik Blake-hez hasonlóan egy felbolydult, szétesőben lévő világra reagáltak – elsősorban ennek köszönhető, hogy sok más gondolkodóval összhangban Blake is úgy gondolta, hogy a teremtés alapvetően elhibázott, ám ebbéli kritikáját mély vallásos meggyőződés kísérte, miszerint a hiba korrigálható. A korszak több jelentős romantikusát – Henry Fuseli, Benjamin West, John Hamilton Mortimer, J. M. W. Turner – ugyancsak foglalkoztatta a transzcendencia, és a rációra rácáfoló irracionalitás, sokan választottak erősen szubjektív témákat és kutattak a spirituális megújulás vagy menekülőutak után, a kiállítás róluk is igyekszik egy általános képet festeni.
A Szépművészeti Múzeum újabb nagy dobása
Menny és pokol házassága, első hallásra micsoda blaszfémia már a feltételezés is, hogy a mi kétpólusú, ellentétpárokra oszló világunk újra egyesülhet, miként a házasság fogalma is a férfi és a nő transzcendens összeolvadását feltételezi, ugyanakkor ennél tömörebben nem is lehetne összefoglalni Blake művészetét. A grafikusként és nyomdászként dolgozó művész költeményeiben és festészetében egyaránt hidat kívánt építeni a látható és a láthatatlan között. Radikális politikai nézetei, mély vallásossága és személyes vívódásai egyaránt nyomot hagytak művein: szimbólumokkal teli életművével egy olyan univerzumot hozott létre, amelyben a látható és a láthatatlan, a szent és a profán együtt létezik, s ezzel alapvetően formálta a romantika művészeszményét és a magányos zseniről alkotott képünket.
Blake életében ugyanis szinte teljesen ismeretlen maradt, és bár voltak méltatói, még ők sem feltétlenül tartották ép elméjűnek. William Wordsworth angol költő például azt írta róla, hogy „Semmi kétség, hogy ez az ember őrült”, ám utána hozzátette azt is, hogy ezt mégis jobban élvezi, mint Walter Scott vagy Lord Byron eszességét.
Blake halála után lett csak kultikus alak, akivel rengeteg művész érzett és érez szellemi sorsközösséget. Az egyik leghíresebb a The Doors és a frontembere, Jim Morrison, akinek a személyében kicsit mintha ugyancsak összefolytak volna a különböző művészeti ágak és szerepek, a költészet és a zene, a próféta és a rocksztár. Ha a XVIII. század végén létezett volna az ellenkultúrát zászlajára tűző popzene, talán éppen olyan lett volna, mint a The Doors, és nem csak azért, mert az együttes – Aldous Huxley közvetett hatásával – Blake Menny és pokol című szerzeményének egyik sorából kölcsönözte a nevét („Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek” – Szenczi Miklós fordítása), hanem mert hasonló zűrzavarként, folyamatos értékvesztésként érzékelte a modernitást, mint a XVIII. századi romantikusok.
