E hitvallás átsugárzik az egész estén, hiszen az Alvó szegek… nem illusztrálja a verseket, hanem mintegy új dimenziót ad nekik. A színpadon elhangzó költemények a tánc által nemcsak tovább élnek, hanem újraélednek, testet és dinamikát kapnak. A koreográfus megfogalmazása szerint a táncos minden mozdulatával, egész lényével juttatja kifejezésre a költő gondolatiságát.
Zsuráfszky lapunknak elmondta, hogy életét már fiatalon meghatározta a vers és a mozdulat kapcsolata. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művére készített korai munkája óta keresi a módját, miként lehet a líra gondolati sűrűségét mozdulatba sűríteni. A mostani előadás ennek az alkotói útnak elementáris összegzése.
A műsor gerincét olyan versek adják, amelyek a magyar történelem legmegrendítőbb pillanatait idézik meg. Arany János Híd-avatása például a káosz és társadalmi széthullás látomásaként jelenik meg; a sodró ritmusú zenével kísért tömegjelenetben a közönség a századforduló bizonytalanságát és a jelenkor feszültségeit érezheti együtt vibrálni. A Radnóti notesza a holokauszt szörnyűségeinek képi és mozdulati emlékét idézi fel, míg Nagy László Vendégek jövetele az ’56-os forradalom vérbe fojtásának megrendítő emlékét hozza színpadra.
Az est egyik legdrámaibb pontja Pilinszky Négysorosa, amelyet a koreográfus a jelen kor tragikus tapasztalatával kapcsol össze. A vers „jéghideg homokja”, „alvó szegei” a háború, az elnyomás és az elmagányosodás képeit hozzák felszínre. – Az elzártság, a börtön, a hidegség, évezredek fájdalma van belepréselve ebbe a négy sorba – monda Zsuráfszky.
A vers táncos értelmezése megrendítően aktuális: a koreográfus párhuzamot von egy mai tragikus esettel, amelyben egy kárpátaljai magyar fiatalembert vertek halálra. A színpadon megjelenő kereszt egyszerre idézi fel a kétezer éves keresztény hagyományt és a 20. század széttöredezett történeteit.
Az Alvó szegek… megállít, szembesít és gondolkodásra késztet. – Nem az önfeláldozást hirdetem, hanem felrázom a nézőket: ezeket a verseket hallani és tanulni kell – szögezte le a koreográfus. A tánc így válik a nemzeti emlékezet részesévé: egyszerre fájdalmas és felemelő gesztussá, amely múlt és jelen drámáit egyetlen mozdulatnyelvbe sűríti. Ez az este valóban hidat épít költészet és tánc, múlt és jelen, személyes és közösségi tapasztalat között. Az előadás nemcsak koreográfiai teljesítmény, hanem morális és művészi állásfoglalás arról, hogy a magyar líra örök érvényű gondolatai ma is képesek megszólítani bennünket. Az előadást legközelebb december 2-án tekinthetik meg a nézők.
