Megalázták, abuzálták, semmibe vették, aztán meghódította a zeneipart

Tündöklő tehetség, markáns hang, nyers őszinteség, pimaszság, játékosság, báj, elegancia, érzékenység – legalább annyi jelzőt tudnánk írni Raye-ről, ahány műfajban megnyilvánul, és az nem kevés. A brit zenei élet egyik legmeghatározóbb előadója otthonosan mozog a jazz, a soul, a blues, a pop, az R&B, a dance, de még a house és a rave világában is, virtuóz énektechnikája, drámai színpadi jelenléte pedig utánozhatatlan. A legnagyobb művészek – mások mellett Beyoncé, Alicia Keys, Elton John – hajolnak meg a 28 éves dél-londoni hölgy tehetsége előtt, akiről nemcsak előadói kvalitásai miatt lehet szuperlatívuszokban beszélni, hanem mert művészetét gyógyszerként használja, hogy tabutémákat emeljen be a közbeszédbe. Hisz abban, hogy üzenetei célba érnek, hogy változást tud elérni, és őszintén szólva, mi is elhisszük, hogy neki ez sikerülhet. A Grammy-díjas énekesnő londoni koncertje több szempontból is mély nyomot hagyott bennünk.

Raye minden színét megmutatta a londoni O2 Arénában Fotó: Getty Images/Jim Dyson

Az énekesnő második, This Music May Contain Hope című albuma március végén érkezik, egy slágert már ismerünk is róla: az album első kislemeze, a Where is my husband! 2025 szeptemberében jelent meg. A dal listavezető lett az Egyesült Királyságban, ezzel az énekesnő második sikeres kislemeze lett hazájában. Emellett számos más országban, többek között Ausztriában, Kanadában, Németországban, Írországban és Hollandiában is bekerült az első tízbe. 

Fotó: Getty Images/Joseph Okpako

A Where is my husband! trendet teremtett, a közösségi felületeket elárasztották olyan videók, melyekben képzett és kevésbé képzett énekesek próbálják „levenni” a jazzelemekkel tűzdelt popdalt, ami cseppet sem könnyű feladat. 

Az énekesek és a rajongók egyaránt az utóbbi évek egyik legnehezebben előadható popdalának tartják a Where Is My Husband!-et.

Mezítláb, őszintén

Raye 2026 januárjában koncertkörútra indult, amely 51 koncertet foglal magában Európában és Észak-Amerikában. Az énekesnő sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a londoni O2 Arénában hatszor lép fel, mind a hatszor telt ház előtt. Ezek egyikét sikerült elcsípnünk.

Az énekesnő egy hatalmas fehér bundában érkezett meg, ám hamar megszabadult tőle, és egy, az alakját tökéletesen kiemelő, vörös pin-up stílusú ruhában, hibátlanul formázott loknikkal, cicás szemkontúrral lépett színpadra. És persze mezítláb. Raye gondosan megtervezett vintage look-ját némileg bepiszkolta a cipőtlenség, ezzel kapcsolatban egyszer úgy fogalmazott, hogy így száz százalékosan az éneklésre tud koncentrálni, és nem kell azon aggódnia, mikor megy ki a bokája a magassarkúban.

Fotó: Getty Images/Jim Dyson

Az, hogy a Grammy-díjas művésznő rögtön a koncert elején letudta a legnagyobb slágerét, jó döntésnek bizonyult, az aréna egy emberként ugrott fel, mikor felcsendültek a Where Is My Husband! első taktusai. A koncert négy etapból épült fel, az első blokkban elhangzott többek között a The Thrill Is Gone, az énekesnő kollaborációja Mark Ronsonnal, a Suzanne és a hétperces, háromfelvonásos zenei kompozíció, a Genesis is. A második blokkban az aréna színpada jazzklubbá változott, kerek kisasztalokkal, kabarélámpákkal, intim hangulatot teremtve (már amennyire ez lehetséges egy húszezres létesítményben). 

A Fly Me to the Moon feldolgozásával az énekesnő újfent bebizonyította, otthonosan mozog a műfajban, a kisujjában van a jazz. 

Ami szintén lényeges, hogy a technikai eszköztáron túl a műfajhoz elengedhetetlen kifinomultság, klasszikus elegancia is megvan benne. Ahogy már megszokhattuk tőle, Raye ezúttal is törekedett a telt hangzásra, grandiózus, nagyzenekari hangszerelésre épülő koncerttel készült, többtagú fúvós- és vonósszekcióval, vokalistákkal. Kiváló zenészekről van szó, ezt az énekesnő nem tudta elégszer hangsúlyozni, különösen szimpatikussá tette, hogy a koncert számos pontján név szerint említette őket.

Ebben a blokkban hangzott el a slágeres Worth It, majd az új album fájdalmas himnusza, egy nagy ívű dal, a Nightingale Lane. A harmadik felvonást nehéz témával vezette fel Raye. – Minden negyedik nő tapasztal élete során szexuális erőszakot – számolt be a szomorú statisztikáról, majd hozzátette: – Nincs rendben, hogy valaki belépjen az életedbe, és eldöntse, hogy innentől te egy depressziós ember leszel. Ami megtörtént, azon nem tudok változtatni, de azt ki tudom jelenteni, hogy többé nem kapsz tőlem egy másodpercet sem. 

Raye fontosnak tartja, hogy koncertjein beszéljen a zeneipar árnyoldalairól, a művészi szabadság hiányáról és a nők elleni visszaélésekről, teszi mindezt szűrők nélkül, nyers őszinteséggel. Hisz abban, hogy művészetével változást tud elérni a világban, és őszintén szólva, mi is elhisszük, hogy ez lehetséges.

Rendkívüli megyőző ereje van, s habár egy arénakoncerten szinte lehetetlen a valódi kapcsolatot kialakító közönségmunka, neki sikerül.

Egy szál zongorakísérettel szólaltatta meg az Ice Cream Man című szerzeményét, ezt követte az I Know You’re Hurting, majd a teátrális, filmes hatású közönségkedvenc, az Oscar Winning Tears.

Az utolsó blokkban a kivilágított RAYE felirat RAVE-vé változott, és hirtelen egy elektronikus zenei buliban találtuk magunkat. Elhangoztak aTikTok-on hasító, BED, Black Mascara és Prada című dalok, majd csatlakozott Raye-hez két éteri tehetség, az énekesnő húgai, Amma és Absolutely, akikkel közösen elénekelte a Joy című dalt. 

Kevés olyan előadó van, aki a jazztől a rave-ig, minden műfajban megtalálja a hangját. Raye kétségkívül a modern popzene egyik legsokoldalúbb művésze, övé az elmúlt évtized legnagyobb brit zenei sikertörténete.

A színpadon egyszerre világsztár és egy kedves, szerethető, őszinte lány a szomszédból. Reméljük, hogy a hírnév nem formálja át, és sosem veszíti el báját és természetességét.