Gyere, Bodri kutyám!

Azt mondta az öreg Kis, ne csak együnk, igyunk is! – rikoltja a szomszéd asztalnál – Kazal Lászlót szabadon idézve – egy vidám fővárosi turistacsoport hangadója a pilisi kiskocsmában.

Fotó: Fortepan

Azt mondta az öreg Kis, ne csak együnk, igyunk is! – rikoltja a szomszéd asztalnál – Kazal Lászlót szabadon idézve – egy vidám fővárosi turistacsoport hangadója a pilisi kiskocsmában. Hétvége van, szikrázó kirándulóidő. Hatan ülnek a fapadokon, három edzőcipős lány és három bakancsos fiú. Hátizsákok az asztal mellett.

A társaság fele a mobiltelefonjára mered. Üzeneteket küldenek és kapnak szünet nélkül. Másoktól, akik bizonyára fontosabbak a kirándulótársaknál. Boszorkányos gyorsasággal nyomogatják az érintőképernyőt, közben csak felerészben hallják a vidám felszólítást. A pohár sör azért elfogy. A kocsma hátsó asztalainál nyolc-tíz helyi lakos ücsörög, ők jelentik a törzsközönséget. Hatvan fölötti, barázdált arcú, borostás férfiak elnyűtt munkaruhában.

Ha a televíziót kikapcsolnák, talán ők is előrántanának egy-egy telefont a zsebükből, hogy végre történjen valami. Egymáshoz csak ritkán szólnak. Némán vizsgálják az eléjük mért lehetőséget, poharuk lassan apadó tartalmát. Fél szemük a kereskedelmi csatorna kosztümös sorozatát figyeli.

Hét közben a helyzet még komorabb. Igaz, sose ürül ki teljesen az italmérés, munkanélküliek, nyugdíjasok – vagy éppen a betegek – dolog-időben is be-betérnek egy pohárra. A hátsó teremben célba dobni is lehet, olykor ez a játék pezsdíti fel a hangulatot. A forgalom azonban évről évre apad, s lassan ritkaságszámba megy, hogy zsúfolásig megteljen a helyiség.

Fotó: Fortepan

– Megveszik a kannást – legyint a pult mögött álldogáló fekete hajú csaplárosné. – Mert olcsóbb. Aztán megisszák otthon, egyedül. Nem kell nekik már a jó bor!

Hitel két napra

– Megvesszük persze, bumm – morogja kérges kezű, gumicsizmás asztaltársam. Nem túl lelkes. Feri szívesebben ülne az italmérésben napestig, mint hogy otthon, fűtetlen lakásában iszogassa a tablettást. Csakhogy a pénztárcája nem mindig engedi meg ezt a luxust. – Árulnak a boltban is olcsó bort négyszázért műanyag flakonban, meg házaknál is lehet venni ezt-azt, na! Van, ahol egy-két napig még hitelt is kaphat az ember.

Ha csak a kocsmába’ innánk, hö! Hamar elfogyna a pénz. Viszont a kocsmában még mindig jobb, mint a kisüveges a boltban.

Szedelőzködni kezd. Várja a munka. Hét végén is elvállal mindent, favágást, -hasogatást, behordást. Legalábbis akkor, amikor meg tud állni a lábán. Egy-két évtizeddel ezelőtt a faluban ez a kocsma volt a közösségi élet legfontosabb színtere.

A fórum. Itt és a konkurens sörözőben gyűltek össze a férfiak, a hangadók és a hozzájuk csatlakozók. Megbeszélték a fontos tudnivalókat, megkötötték az üzleteket.

Gazdát cserélt két zsák kukorica, egy nyél nélküli fejsze vagy egy csorba metszőolló. Esténként még a kilencvenes évek elején is állandó hangzavar szűrődött ki a kutyaugatásos éjszakába. De cimbalmos itt már rég nem munkálkodik. A rendszerváltás idején nem egy vidéki italmérésben húzogatta a muzsikás a nyirettyűt Körmendtől Tiszadadáig.

Sok helyen persze, főként a nagy átmenő forgalmú és turisztikailag kiemelt településeken, már a hetvenes évektől zenegép bömbölte eleinte Szécsi Pál és Korda György, majd mindinkább Soltész Rezső, az Edda és persze a P. Mobil slágereit két forintért.

Ez volt a modernitás, a negyvenötös bakelitlemezt kiemelő ügyes mechanika. De Kelet-Magyarországon sokáig még jó néhány helyen dolgozott zenész is a kocsmában. Odaült az iszogatók mellé, és játszott.

Ahová pedig se muzsikás, se zenegép nem jutott, ott örömmel daloltak a poharazók. Ma már talán hihetetlen, de régen mindenki tudott és szeretett énekelni.

Este kilenc után, amikor az italboltban kicsit már felöntöttek az emberek a garatra, dalra fakadt a tisztelt publikum. Népdalokat, népies műdalokat, régi katonanótákat zengtek – nagy örömmel, a hangjukat kieresztve. Olykor persze ordenáré trágárságokat is. Ha pedig záróra vagy egy aggodalmas feleség miatt haza kellett indulni, az utca végén sokfelé fel-felcsendült egy jóízű vagy keserves nóta, „Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat!”. Aztán lassacskán ennek is vége lett.

Kilencven körül egy-egy egyetemista kirándulócsoport a Bunkócskára, a Szojuz nyerusimij reszpublik szvabodnyikra vagy Munkásőrnek egy bajára gyújtott rá ironikus, színlelt delíriumban.

Olykor előkerült a Szállj fel a villamosra és egyéb hazai popkulturális alkotás is. A népdalok feledésbe merültek, aztán mintha az éneklés tudománya az egész ország fejéből kiment volna. A kocsmák elnémultak, majd a csöndet a Danubius rádió monoton zakatolása törte meg az italmérésekben, lehetetlenné téve akár csak a szóváltást is.

A beszélgetés, éneklés mellett gyakran előkerült a kártya, a dominó, a malom, a sakk. Olcsó, de alkalmasint hasznos játékok, amelyek így vagy úgy, de erősítették a közösség összetartó erejét. Persze a kártya sok becstelenségre adott alkalmat, így nem csoda, hogy az évszázadok során – a kockázással együtt – kitartóan üldözték a keresztény egyházak. A sakkjátékkal azonban nemigen lehet becsapni az ellenfelet.

Öregek és fiatalok örömmel mérték össze tudásukat. A szomszédos pilisi sörözőben, amelynek ajtaján hónapok óta ott lóg az ingatlanközvetítő cég „Eladó” táblája, még sakkversenyeket is rendeztek valaha.

Kártya helyett félkarú

Nagy csapást mért a kocsmák hagyományos világára a játékgépek megjelenése. Az egyszerűbb, gyümölcsös automaták után hozták a mind nagyobb illúziót kínálókat, azoknak nehéz volt ellenállni.

Repülőgép-vezetés, autóverseny, verekedésmímelés. Ez is volt a cél: a fizetésből, segélyből minél több kerüljön a gépbe tíz-húsz forintosonként. Az egész országban ezek uralták a terepet.

A játékgépszenvedélyről sokkal nehezebben lehet leszokni, mint az ultiról, ráadásul a játékosok a közösségből kiszakadva, háttal a többieknek ügyködtek a félkarú rablókon. Magányosan. A játékgépek betiltása után egyre több kocsmában próbálkoztak biliárddal, dartsszal megtartani a közösséget. De egy jó minőségű felszerelés költséges beruházás.

A hanyatló forgalmú pilisi kiskocsma tulajdonosát, Rudit mindenki ismeri a faluban: 1983. március 15-én nyitotta meg a korábbi ÁFÉSZ-italbolt konkurenciáját.

Emlékei szerint ez a borozó az országban az első magánitalmérések egyike volt. Korábban, ha nem teljesen állami volt egy ehhez hasonló intézmény, csak gebinben lehetett működtetni, vagyis bérleti konstrukcióban.

Az ő kocsmája saját tulajdonú 36 éve. Úgy véli, italmérés működtetéséből még soha senki sem gazdagodott meg, és e nyomatékos állítást főcímnek is javasolja. Lehet, hogy igaza van, hiszen Petőfi apjának sem sikerült.

Az azonban erős állításnak tűnik, hogy bárki emberbaráti megfontolásból kezdjen vendéglátózni.

De más probléma is van. Csaknem négy évtized távlatából Rudolf is jól látja, hogy megváltozott az életmód. Az internet nagy problémát jelent, és a „munkakultúra” átalakulása sem segítette a hagyományos kocsmaélet virágzását.

Füst nélkül

– Régebben két építőbrigád könnyen eltartott egy italmérést – mondja. – Ha a mezőn güriztek, sokszor egész rekesz sört vittek magukkal. Az adta az erőt a málnázáshoz.

Kevés a munkás, ma már nem jár senki csoportosan dolgozni! Itt, a faluban korábban legalább nyolcvan-száz ember indult reggelenként az erdőbe, és asszonyok is voltak köztük. Jövet-menet mindannyian betértek a kocsmába. Az asszony ivott egy pohár bort, a férfi egy korsó sört. Ma már az asszonyok nem is járnak kocsmába – legyint.

Ez igaz. Sokáig cikkeztek a hetvenes évek szocialista Magyarországán az italszerető nőkről. Nagy felháborodást keltett például a közeli faluban nyílt „Lányok” italbolt.

A főúton volt, így minden Esztergomba igyekvő rácsodálkozhatott a kocsma frissen meszelt oromzatán díszelgő névre. Lányok? Hát már ők is vedelnek? Ráadásul italboltban?

A szakszervezetek lapjában 1977-ben keserű iróniával emlékeztek meg arról, hogy míg Angliában a nők kocsmalátogatását csak a közelmúltban engedélyezték a hatályos törvények, addig nálunk már külön borozó is nyílt az alkoholkedvelő hölgyek számára. A Kádár-korban! A lányok persze ma is isznak, mint ahogyan a férfiak is, csak a dolgok formája változott meg. Az egy főre eső alkoholfogyasztás nem csökken, hanem inkább növekszik.

Rudolf szerint a mai kocsmalátogatási szokásokon sokat rontott a dohányzás tiltása. – Már megszokták, hogy nem lehet rágyújtani, de sok vendégnek nem esik jól a kávé, ha nem szívhat el közben egy bagót.

A cigarettázók-kávézók csoportjától is el kellett búcsúznia. Persze az anyagiak is hozzájárulhatnak a hanyatláshoz. A minimálbér emelése miatt nehéz megkeresni a dolgozók közterheit.

– Nem jön be annyi haszon egy fröccsön, hogy 160 ezret kigazdálkodjak. Egy hosszúlépésen legföljebb tíz forint az árrés, egy üveges sörön ötven-hatvan. Az áramtól a vízig minden drágult. Ha árat emelnék, az összes vendég elszéledne.

A tulajdonos nem hozza föl az online pénztárgép bevezetését, de valószínűleg a hazai kocsmaélet hanyatlásában ennek is szerepe lehet. Néhány évvel ezelőtt éppen a NAV munkatársai segítettek lebuktatni a saját zsebükre dolgozó csaposokat egy csepeli kocsmában. A rapszodikus blokk-adás okát próbálták megtalálni az álruhás adószakemberek.

Kiszálltak az italmérésbe, és a próbasörözés során kiderítették, hogy a tulajdonos valahányszor kifordult a konyhára, dolgozói elfelejtették beütni a rendeléseket. Ha azonban megjelent a főnök, újból szorgalmasan adták a blokkokat. A bevétel saját bukszájukat gyarapította.

A statisztikai hivatal adatai szerint 2013 decemberétől 2018 decemberéig 20 253-ról 16 638-ra csökkent a kocsmák száma Magyarországon. A helyzet megyéről megyére más és más, de néhány térséget leszámítva mindenhol tapasztalható a visszaesés. A felsőcsatáriak nemrég élőlánccal igyekeztek megakadályozni a falu kocsmájának bezárását.

Az italmérés ugyanis fontos közösségi tér, és ma már azt is tudják a kutatók, mennyire fontos a lelki egészség megőrzése szempontjából. Először talán Colin Gill, a brit Leeds Egyetem oktatója fogalmazta meg 2001-ben, hogy a stresszes hétköznapok feldolgozásához rendkívül fontos a rendszeres kocsmázás. Nem a lerészegedés, hanem a barátokkal töltött közös idő. Gill szerint a feleségek jobban teszik, ha maguk küldik el férjüket egy-egy mérsékelt italozásra…

A kocsmák bizonyosan nagy átalakuláson mentek át az elmúlt négyezer évben, de olyan talán még sohasem fordult elő, hogy nem külső kényszer – politikai vagy vallási indíttatású tiltás – miatt, hanem spontán társadalmi folyamatok következményeként induljanak hanyatlásnak.