A Wampetics-dinasztia nagyon is elevenen és jól megszedve magát, úgyszólván tegnapról mára faképnél hagyta a hűséges népét. A jó ízek és illatok ínycsiklandó hagyományain kérődző fenséges pesti gyomor nemigen tudott beletörődni abba, hogy jön egy fiatalember és magához ragadva az étvágygerjesztés legfelsőbb hatalmát, arra akarja rákényszeríteni őket, hogy ezentúl ne a Wampeticsbe járjanak, hanem – kimondani is fogalomsértés – a Gundelbe.
És a világ mégsem dőlt össze. Az új dinasztiát alapító fiatalember, Gundel Károly, bátran látott munkához: a kerti és éttermi berendezések modernizálásával, az étlap, a kiszolgálás s az egész konyhai rendszer megreformálásával győzött minden étkezési maradiság felett.
A Wampeticsből Gundel lett, és épen, sértetlenül, mondhatnám: jó húsban túlélte nem csak az első világháborút, hanem a Stefánia úti kocsi korzó elmúlását is, a konflis és a fiáker halálát, az autó megszületését. […] Szóval, jól ment a Gundelnek, olyan jól ment anyagiakban és tekintélyben is, hogy 1927-ben, egyenesen a főváros felkérésére átvette az új Gellért Szálló éttermeit is, igaz, hogy nem ingyen (közel 160 ezer pengő leváltási díjért), ráadásul olyan rossz hírrel, hogy Gundel kellett a talpán, no meg hat fiának és lányának iparhoz nevelt és edzett kemény munkája, hogy a nagy budai szállóüzemen ejtett csorbát kiköszörüljék.
Most itt ülök az őszbe csavarodott, de még mindig keménykötésű, akaraterős Gundel Károly mellett és lapozgatok a Gellért Szálló vendégkönyvében. Egy sereg maharadzsa, akiknek pedig tudtommal odahaza is van mit apritaniok a tejbe, áradozva adják írásba, hogy ilyen jókat még nem ettek életükben. Azután a külföldi hírességek, írók, művészek, régi és új politikusok, közéleti emberek sora mind dicséretet zengenek a jóltartásért.
– Hogy lehet – kérdem –, hogy ilyen nemzetközi elismerés után a legutóbb kiírt pályázaton mégsem akadt jelentkező, aki a Gellért éttermi üzemét átvegye?
– Sok oka van ennek – feleli Gundel Károly. – Elsősorban talán az, hogy az a nagy közönségréteg, amely azelőtt ide járt, részben elpusztult, részben elszegényedett. A szállodának azelőtt 250 szobája volt, ma alig száz. Ez, az elmaradt külföldieket is beszámítva, körülbelül napi 250-300 vendég kiesését jelenti. Az egész szálloda- és fürdőkomplexum romosan került ki az ostromból. Én magam 90-95 százalékát vesztettem el annak, ami az enyém volt: éttermi berendezést, konyhafelszerelést, pincézett vendéglői anyagot, bankbetétet, készpénzt (közel 165 ezer pengőt). Megfelelő helyiségek híján a régi bankettek is elmaradtak. Nagy baj az is, hogy az épület rendbehozatalát hátulról kezdték, elölről ma is romosnak hat. Az emberek pedig nem szívesen járnak romokba étkezni. A bajok között kell említenem az igen nagy közterheket, a kollektív szerződések súlyos feltételeit, s az egész vendéglátóipar válságát. Ilyen körülmények között már két évvel ezelőtt kértem a fővárost, hogy engedjen ki a bérletből, de mivel már akkor sem akadt pályázó a bérletre, hát maradtam. Igaz, hogy a főváros 1947 tavaszán 240 000 forintért megvette tőlem a szállóban maradt sok százezer forintért helyreállított (és kiegészített) berendezéseimet, ami persze nem sok volt az üdvösségre. 1945 óta körülbelül félmillió forintot fizettem rá a Gellértre, hát bizony nem bírom tovább.
