– Sok oka van ennek – feleli Gundel Károly. – Elsősorban talán az, hogy az a nagy közönségréteg, amely azelőtt ide járt, részben elpusztult, részben elszegényedett. A szállodának azelőtt 250 szobája volt, ma alig száz. Ez, az elmaradt külföldieket is beszámítva, körülbelül napi 250-300 vendég kiesését jelenti. Az egész szálloda- és fürdőkomplexum romosan került ki az ostromból. Én magam 90-95 százalékát vesztettem el annak, ami az enyém volt: éttermi berendezést, konyhafelszerelést, pincézett vendéglői anyagot, bankbetétet, készpénzt (közel 165 ezer pengőt). Megfelelő helyiségek híján a régi bankettek is elmaradtak. Nagy baj az is, hogy az épület rendbehozatalát hátulról kezdték, elölről ma is romosnak hat. Az emberek pedig nem szívesen járnak romokba étkezni. A bajok között kell említenem az igen nagy közterheket, a kollektív szerződések súlyos feltételeit, s az egész vendéglátóipar válságát. Ilyen körülmények között már két évvel ezelőtt kértem a fővárost, hogy engedjen ki a bérletből, de mivel már akkor sem akadt pályázó a bérletre, hát maradtam. Igaz, hogy a főváros 1947 tavaszán 240 000 forintért megvette tőlem a szállóban maradt sok százezer forintért helyreállított (és kiegészített) berendezéseimet, ami persze nem sok volt az üdvösségre. 1945 óta körülbelül félmillió forintot fizettem rá a Gellértre, hát bizony nem bírom tovább.