Amikor bűnbakot kell keresni a rossz stratégiából következő kudarcok megmagyarázására, akkor bárki – aki a ranglétra alsóbb fokán áll – és bármi szóba jöhet. A lényeg, hogy ne derüljön fény a kényelmetlen igazságra: én vagyok a bajok forrása. Én, a nagyfőnök, a vezér, az elnök, a főtitkár, a generális, az uralkodó, a „kedves vezető” – a címem e tekintetben mindegy.
Az „Én” lehet „Mi” is. Úgymint a Párt vagy Tanács, Bizottság. Testületileg is lehet – Lenin szavaival – „hasznos hülyének” lenni, és megkérdőjelezhetetlen dogmává tenni téveszméket, amelyeket soha sehol sem próbáltak ki, vagy ha mégis, akkor sem váltak be. Az izmus léte hit kérdése. A hitet pedig nem szennyezheti be holmi valóság!
Az önmagát ismétlő történelemről szóló frázist már tényleg szégyelli leírni az ember, pedig éppen ettől aktuális olvasmány Cserényi-Zsitnyányi Ildikó történész kitűnő könyve, az Aknamunka.
A szabotázsperek a Rákosi-korszakban alcímű kötet feldolgozott dokumentumokra támaszkodva mesél az elnyomó államberendezkedések egyik legrémesebbikéről, a szovjet mintájú kommunista diktatúráról, amelynek működési rendjét és logikáját ismerhetjük meg a bányamérnökök ellen 1948–1952 között konstruált pereken keresztül. Nem könnyű bírósági eljárásokat, kihallgatási és tárgyalási jegyzőkönyveket, titkos ÁVH-s jelentéseket közérthető olvasmányossággal bemutatni, de a szerzőnek sikerült, le se lehet tenni a könyvet.
A háború után romokban hevert a bányászat. A bányagépeket elvitték „hős felszabadítóink”, a szakképzett munkaerő jelentős részét alkotó sváb bányászcsaládokat a kitelepítés és lakosságcsere, a vezetőket a bélistázás fenyegette, miközben a bányavállalatokat egy tollvonással államosították.
Ilyen körülmények között a „szén és acél országát” erőltető szovjet bábrezsim vezetői olyan hároméves tervet alkottak, amelyben a bányászati tervszámok gyakorlatilag teljesíthetetlenek voltak. A túlfeszített kitermelés és a szocialista tervgazdaságból fakadó műszaki és közgazdasági problémák együttes következményeként nemcsak a tervteljesítés akadozott, de tragikus bányaszerencsétlenségek sora is bekövetkezett. Nem nehéz kitalálni, hogy természetesen nem a stratégia, azaz a megalapozatlan teljesítményelvárások idézték elő a bajt, hanem a „szabotázst elkövető bányamérnökök”, a közép- és felső vezetők.
