Bár „a humánumot állati sorba visszataszító totális diktatúrák éppúgy nem tudták fölszámolni az egyén magaskultúra iránti sóvárgását, miként nem jártak sikerrel a tömegkultuszt dicsőítő ipari és tudományos forradalmak, […] a huszadik századra nyilvánvalóvá vált, hogy a kultúra archaikus mélyrétege, a faragott óceáni maszkok, az afrikai termékenységszobrok és a széki muzsika csupán magaskultúraként felfogva járhatja át a gondolkodásunkat. […] Azok a műformák, amelyeket a kultúrák természetes áteresztőképessége révén, a kíváncsi érintkezésben egyetlen mély levegővétellel alámerülve, a többre vágyás táplálta fogékonyságból feltöltekezve idegenből honosítunk meg, mind valamely nemzeti sajátszerűség hordozói.”
Épp emiatt okoz fejtörést a szerzőnek, hogy egyes divatos teoretikusok a korszerűséget a nemzetek fölötti, sőt a nemzetek utáni kulturális miliőnek tulajdonítják napjainkban, és az államok feloldódásáról prófétálnak, miközben a művészet intézményrendszerét jelenleg még az állam tartja fenn. Mi van a másik oldalon? A nemzeteken kívüli intézmények a tömegkulturális bóvlit pártolják és támogatják, amelyeknek lényege a gyors és olcsó előállítás, a sorozatgyártás, a felszínesség, a látványos és jószagú nihilizmus. Falusi esszéi ezek helyett inkább Arany János, Nagy Gáspár, Szerb Antal, Pilinszky vagy Csoóri olvasására biztatnak.
(Falusi Márton: Kultúra arisztokrácia nélkül? – Esszék és tanulmányok. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019, 375 oldal. Ára: 2990 forint)
