Falusi Márton költő, szerkesztő ifjú kora ellenére komoly életművet és díjakat mondhat már magáénak. Huszonegy évesen jelent meg első verseskötete, az ötödik köteten túl pedig novellái, esszéi és tanulmányai is színesítik az irodalmi palettát. A József Attila-díjas költő nevével a Hitel folyóirat versrovatának vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia antológiájának szerkesztőjeként is találkozhattunk – most ez utóbbi lett a kiadója esszé- és tanulmánykötetének. Már a cím kérdésfelvetése jelzi a kritikus pozíciót, majd az egyes fejezetek – Modern? Posztmodern? Orfeuszi? Próteuszi? Mit jelent az irodalom „filozofikussága”? Stílustörés a toplistákon – megerősítik a kétkedő alaphangot, amellyel a szerző a kortárs irodalom rétegződéseire irányítja a figyelmet. Falusi Márton okfejtése helyenként csapongó, sűrű és elvont, tanulmányainak költői, képi látásmódja viszont üdítően hat.
Matematikai fenség című írásában megismerjük mestereit, köztük Rátkay Endrét, aki egykor Dante Divina Commediáját eredeti nyelven, szótárral és Babits fordításával a kezében silabizálva döbbent rá, hogy „egyetlen műben így együtt lehet költészet, politika, teológia, filozófia, fizika, geológia, földrajz, napi és régmúlt eseményeket idéző történelem”. Ha nem köt is ekkora csokrot Falusi a tudomány- és művészeti ágakból, a kultúra, a filozófia és az irodalom kapcsolódási pontjaira azért kellő távlatból tekint. A bartóki modell a kortárs magyar lírában című tanulmányban a jungi kollektív tudattalant vagy
Northrop Frye mítoszról szóló gondolatait idézi a kulturális emlékezet kapcsán, miközben rögzíti: az idegenséggel való találkozás nélkül a saját tradíció sem nyílhat meg előttünk. Csoóri Sándorral állítja: „A huszadik századnak kellett eljönnie, hogy nagyobb sugarú látószöget nyitva tekinthessünk a népköltészet változatos és gazdag tájaira.”
Ebben a vonulatban érthető, hogy Csoóri maga is az európai avantgárd poétika, Breton, Aragon, Apollinaire, valamint József Attila és Federico García Lorca műveit olvasva ért meg egyre többet a magyar népköltészetből, majd a szürrealizmus költői technikái döbbentik rá a magyar népköltészetben addig föl nem ismert szürreális képalkotásokra. A Kultúra arisztokrácia nélkül? című fejezetben Falusi a hagyomány, a műveltség és a politika felől utal vissza ugyanerre a gondolatra: egyrészt okkal félti az európai kultúrát.
