Lengyel konyha

Krakkóban a zsidó negyedben még soha nem kosztoltam – gondolta Rezeda Kázmér, ugyanis Krakkóban volt éppen, a zsidó negyedben, és vacsorálni készült.

Krakkó, 2012. augusztus 18. A krakkói zsidónegyed egyik éttermének friss és tartósított zöldségekbõl és gyümölcsökbõl álló dekorációja. MTVA/Bizományosi: Talyigás Anikó *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget. Fotó: Talyigás Anikó

Krakkóban a zsidó negyedben még soha nem kosztoltam – gondolta Rezeda Kázmér, ugyanis Krakkóban volt éppen, a zsidó negyedben, és vacsorálni készült. – Krakkóban lenni ünnep eleve – gondolta még Rezeda Kázmér, aki nagy szerelmese volt ennek a városnak, csakúgy mint a lengyelségnek, amelyben szerette a magyaréhoz hasonló mélabút, s tisztelte a magyarétól elütő összetartást, no és a hit megtartását.

Szeretett megállni a főtéren, szemben a Posztócsarnokkal, Adam Mickiewicz lábainál, ahol mindig az eszébe jutott, amit Mickiewicz írt nekünk a szabadságharc idején:

„Magyar honpolgárok! Kezetekben a világ jövője. Ha sikerül letépnetek a győzelem gyümölcsét, mint ahogy ki tudtátok érdemelni annak babérjait, győzelmetek az európai szabadság győzelme lesz. Bárcsak mentene meg benneteket a szabadság szelleme, mely mindnyájunkat áthat, minden cselekvéstől, az igazságosság és a jog örök ellenségeivel való minden kompromisszumtól… Semmiféle egyezkedést! Előre! Ismeritek jól ezt a jelszót. Hányszor hallottátok rettenthetetlen vezéretek, a hős Kossuth szájából! Előre! magatokért, a szlávokért, a németekért, az olaszokért! Előre! Még egy lépés, és egész Európa megremeg!”

– Szép ez – gondolta Rezeda Kázmér –, kár, hogy aztán oly sokszor megkötöttük azt a kompromisszumot.

„A magasból, hová sólyom se látna, / darvak fojtott sírása hull a tájra; / bogár búvik: a fű halkan zizeg. / Sűrű bozótban gyors kígyó sziszeg. / A távolból szülőföldem szavát / lesem: hiába!… Mennem kell tovább.”

– Ezt is Mickiewicz írta, és ó, hát persze „mindig menni kell tovább”. Ez az örök közép-európai létezés. Mindig menni tovább. Menni Segesvár mellé, a dzsidás fegyvere elé. Menni Rodostóig, örökre. Menni Torinóig, aztán New Yorkig, mindig csak menni. Menni kell tovább. S valahol majd elibénk áll a halál. Halál úr.

Mickiewicz Isztambulig ment, hogy megtalálja. S megtalálta. Elvitte Mickiewiczet a kolera, de most mégis itt van, itt sétál Krakkóban, s szereti a főteret, persze hogy szereti. Mégiscsak ez Európa legszebb főtere. Bizony, még a Szent Márk térnél is szebb – ráadásul itt otthon vagyunk mi is. De Mickiewicz a Mały Rynekre jár mégis a legszívesebben. Mert oda nem jár senki. Még az útikönyvek sem írnak róla. Pedig itt van, mindjárt a főtér mögött. És szép.

Itt látták egyszer, még egyszer, legutoljára, ahogy kikocsizott a tizenkilencedik század, s vitte magával Mickiewiczet, Petőfit, vitte az igazi férfiakat és asszonyokat, vitte az igazi hősöket, vitte a hiteket és reményeket, vitte a szabadság ígéretét, vitte-vitte a maradék igazi életet, az emberiség múltját, vitte a hagyományt és a tiszteletet, a jó kedélyt, a jó bort és a savanyúvizes palackokat, vitte a ferblit, a máriást, a jó levegőt, a romantikát, vitte Chopen mazúrját, vitte az emigráns lengyeleket s az abszintot, a jó, méregerős, haragoszöld abszintot – s vitte a sírást, a közép-európai kitaszítottságot és elüldözöttséget, vitte-vitte a mégis életet s az örök megmaradást.

Itt látták utoljára, a krakkói kis piactéren. Nem nézett hátra, nem nézett vissza, de mintha intett volna, s intésében benne volt, hogy lesz még egyszer igazi élet a világon. Benne volt az intésében, hogy majd még visszatér egyszer. Senki nem tudja, mikor, de biztosan hamarább, mint az utolsó ítélet.

Hát várjuk. S erőt gyűjtve itt eredünk majd a nyomába, Krakkó főterén, Krakkó utcáin, Krakkó múltjában, Krakkó lelkében. Most csak elrepülünk kicsit a leszálló estével. Valahol terítik asztalunkat, s csurran a jó sör. De holnap találkozunk. Ha lesz még holnap egyáltalán. Ezt is Rezeda Kázmér gondolta, mert Krakkó főterén megerednek a gondolatok valahogyan. Aztán mentek vacsorálni, a zsidó negyedbe.

„Mint zsidó nem tartozott egészen a keresztény világhoz. Mint közömbös zsidó – mert ez volt eredetileg – nem tartozott egészen a zsidókhoz. Mint német anyanyelvű nem tartozott egészen a csehekhez. Mint német anyanyelvű zsidó nem tartozott egészen a csehországi németekhez. Mint csehországi lakos nem tartozott egészen Ausztriához. Mint munkásbiztosítási hivatalnok nem tartozott egészen a polgársághoz… De a hivatalhoz sem tartozik, mert írónak érzi magát. Mégsem író, mert erőit családjának áldozta fel. De »családomban idegenebbül élek, mint egy idegen«.” Günther Anders jellemezte ezekkel a sorokkal Franz Kafkát. Kafka, a csehországi zsidó a prágai gettóban élt, a gettó szélén, a monumentális Szent Miklós-templom tövében.

Mi pedig itt állunk, a krakkói gettóban, a Kazimierzben. Mégis Günther Anders Kafka-jellemzése ötlik fel először. Valószínűleg azért, mert állhat az ember a világ bármelyik zsidó gettójában, az örök idegenség érzése fogja hatalmába keríteni. S Kafka idegenségélménye sem Kafkáé csupán: az örök kelet-közép-európai zsidó idegenségélmény ez. Ez a kelet-közép-európai, kiváltképp a galíciai zsidóság lelki betegsége. Pontosan ez az, amivel nem lehet semmit sem kezdeni. Ezen segíteni nem lehet, rontani nem szabad, ezzel csak úgy együtt kell élni. Legfeljebb ha szólhatunk néha, finoman, csendben, hogy minekünk ehhez nincsen semmi közünk. De a szeretetünk és a türelmünk is keresztényi, végtelen. Ezt is gondolta Rezeda Kázmér, aztán már nem gondolt ilyesmi fennkölt dolgokat, hanem más fennkölt dolgokat gondolt, ugyanis beléptek végre, víg cimborák, a Józefán lévő Starka étterembe. És az ott egy pompás étterem, kedves barátaim!

Ezt pedig Rezeda Kázmér és víg cimborái is azonnal megérezték, holott még éppen csak leültek, körülnéztek, rendelni pedig még semmit sem rendeltek.

Kellemes félhomály, bordó falak, amelyek kölcsönöznek a helynek némi toulouse-lautreci romlottságot, a falon képek, régi krakkói képek, zsidók és nem zsidók, gyertyák, kényelmes székek, egy meglehetősen érdekes arcú pincérnő, kedvesség, udvariasság, humor, aztán végre az első żubrówka, s hozzá egy sör. Csapolt, és csak pohár. Rezeda Kázmér esküdt ellensége volt a korsónak, mert boros ember volt, így ha sörre került a sor, mindig pohárral kért, mert annyit tudott kényelmesen meginni anélkül, hogy megmelegedett, megtört volna. A żubrówka pedig żubrówka. A bölényes vodka, az üvegben egy karcsú bölényfűvel, s állítólag akkor az igazi, ha a bölény lepisilte, mielőtt a palackba került volna, bár ennek valóságtartalmáról Rezeda Kázmér nem volt meggyőződve.

Következett az étlap áttanulmányozása. Ez hosszabb időt vett igénybe.

Már csak azért is, mert Rezeda Kázmér minden alkalommal ragaszkodott ahhoz, hogy lengyelül olvassa el először az étlapot, ami fölöttébb érdekfeszítő és időigényes elfoglaltság, bár sokan osztják azt a véleményt, hogy lengyelül mindenki beszél, ugyanis ha kizárólag mássalhangzókat mondasz ki egymásután, akkor lengyelül beszélsz, legfeljebb nem tudod, mit. Ha Lengyelországban vagy, és levesre vágysz, akkor zsureket kell enned. Ez afféle savanykás leves, olyan csorbaféle, és mindenhol mást tesznek bele, kolbászt, krumplit, főtt tojást, zöldségeket, van, ahol kaprot, s van, ahol más fűszerszámot. Rezeda Kázmér is zsurekkel adta meg a módját az este kezdetének, majd hering következett, hagymásan, az meg sörért kiáltott. S ezután el kellett dönteni, mi legyen a főétel. Ott volt mindjárt a kaczka majeranku z aromatem pomaranczy, ami ugye kacsa majorannával és marinált narancshéjjal meg az elmaradhatatlan káposztával. A kacsa a lengyeleknél afféle nemzeti eledel, éppen ezért érthetetlen, vajon miért készül a kiskacsa állandóan Lengyelországba, miután megfürdött a fekete tóba’…

Aztán van az, hogy kasza jaglana, warzywami i grzybami leśnymi, ami vegetáriánus töltött káposzta, kölessel meg erdei gombákkal töltve, házi paradicsomszósszal nyakon öntve, és átkozottul jó. Ha tovább kalandozunk, akkor rátalálunk arra, hogy Podawane w sosie myśliwskim z aromatem wedzonego boczku z domowymi kluseczkami ziołowymi pani Rysi karmelizowana marchewka. Ez pedig marhapofa, füstölt szalonnás vadászmártással, elkísérve házi „növénygombóccal” és karamellizált répával.

Rezeda Kázmér hosszas töprengés után a vegetáriánus töltött káposztát és a marhapofát is kikérte, lesz, ami lesz. És az lett, hogy fölséges vacsora kerekedett a dologból. A köleses erdei gombás töltött káposztától is zokogni kellett, oly finom volt, oly ízletes, oly könnyű, a házi paradicsomszósz pedig dalolt. És ezután megérkezett Toulouse-Lautrec púpos és fülledt és kedves romlottságába az a marhapofa. Rezeda Kázmér régóta meg volt róla győződve, hogy a marhapofa a legfinomabb húsok egyike. A Starkában eltöltött estéig arról is, hogy a marhapofát apró darabokban, amolyan tokányszerűen lehet csak elkészíteni. Krakkóban, a Starkában megdőlt minden elmélet, mert ott pihent a tányéron két hatalmas darab hús, egyben, és olyan földöntúli puhaságban, hogy a kés saját súlyánál fogva belezuhant, s mindehhez olyan ízletességgel, amihez foghatót talán csak az Olümposzon lehet lelni, már ha nem illetlenség a mélyen katolikus Lengyelországban a pogány görög istenek lakhelyét emlegetni. Egy azonban biztossá vált Rezeda Kázmér számára: a krakkói zsidó negyed Starka nevű éttermén kívül minden marhapofaétek gyenge utánzat, szánalmas próbálkozás, megalázó kudarc.

– Csak azt nem tudom, mi lesz ezután, ha belekívánok egy kis marhapofába – tépelődött Rezeda Kázmér. – Mégsem ugorhatok ki eztán minden ilyen alkalommal Krakkóba. Vagy mégis?

Rezeda Kázmér végül úgy döntött, hogy mégis. Ezt megerősítette a Starka almatortája is. Hja, kérem, az élet túl rövid ahhoz, hogy rosszabb marhapofát együnk. Kinek a pörköltmaradék és a szalámivég az Arabs’ Szürkénél, kinek a marhapofa a krakkói Starkában. A vége meg úgyis az, hogy ki kell költözni a temetőbe. Csak az nem mindegy, hogy mi történik előtte. S hogy milyen a żubrówka., s lepisilte-e a bölény azt a füvet.