Aranyfejek

Kevés filmet készít. Az Új Eldorádó című alkotásán öt évig dolgozott. Míg Hildebrand Istvánt rábeszélte a róla szóló Jelenetek egy operatőr életéből című portréfilmre, eltelt négy-öt év. Az emberi drámák izgatják. A Balázs Béla-díjas rendező-operatőr nemrég mutatta be a nyolcvanéves „humoralistáról” készült alkotását, A sándorgyurit.

Fotó: Mirkó István

– Hosszú ideig idegenként tekintettek rám. Még azok is, akik ellenezték a bányát. Sok év kellett ahhoz, hogy elfogadjanak. Az elején néhányan veréssel fenyegettek. Alkotótársam, Konecsny Emőke­ fordított nekem románból, és néha azt mondta: „Tibor, ez a szekrénnyi ember azt magyarázza, ha még egyszer megszólalsz magyarul, akkora pofont ad, hogy elrepülsz a templomig.” De soha nem bántottak. Amikor kérték, hogy ne vegyem őket, akkor nem vettem. A filmet 2004-ben mutattuk be, de utána is folyamatosan forgattam. Tizenöt éve „üldözöm” a kamerámmal Eugen Davidot, aki nemcsak a helyiek, de a romániai civilek ikonjává is vált. Amikor megismertem a családot, a kislányuk, aki szintén mozgalmár lett, ötévesen az apjával együtt kiabált a tüntetésen, hogy „ki a goldosokkal, mi nem megyünk el, itt fogunk élni!”. Ma már húszéves, a kamera előtt nőtt fel. Sokan kinyitották előttem a házukat, és felvehettem, hogyan költöznek a Goldtól kapott fürdőszobás csodapalotájukba. Az érem mindkét oldalát szeretném bemutatni. Az elsők között voltam, akik az ügy mellé álltak. Később Maia Morgenstern román színésznő, sőt Woody Harrelson és Robert Redford is hallatta a hangját.

Fotó: Mirkó István

– A dokumentum- és szociofilmek után hogyan került a foci közelébe?

– Amszterdamban találkoztam egy katalán producerrel, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, nagyon barátságos lett. Elkezdett magyarázni egy magyar focistáról, aki megváltoztatta a spanyol focit. Fél órán keresztül mesélt róla könnyes szemmel. Mondom, tudom, Puskás. Dühösen nézett rám, azt hittem, megüt. „Ki beszél itt Puskásról?! Barcelonában Kubala László az Isten, neki köszönhetünk mindent!” Néztem rá nagy szemmel, kiről beszél ez, ki az a Kubala?! Hogy-hogy nem hallottam róla semmit? Itthon utánanéztem, és rájöttem, hogy ez egy óriási történet. Egy évvel később Barcelonában, a Camp Nou stadion előtt felavatták Kubala háromméteres szobrát. A világ egyik legnagyobb stadionját a magyar focista miatt építették! Beleszerettem a történetébe. Akkor még nem tudtam elkezdeni a róla szóló filmet, ezért először a Magyarok a Barcáért címűt készítettem el Kubaláról és a másik két zseniális focistáról, Kocsis Sándorról és Czibor Zoltánról. Ők hárman hozták fel a Barcát a Real Madrid szintjére. Kiderült számomra, hogy az Aranyfejnek becézett Kocsis élete is óriási dráma volt. Nyomoztam, hogy nem rokonom-e, de nem.

A különc, bohém Czibor pedig 1956-ban fegyverrel is harcolt. Összejött a történelem, az emberi drámák és a foci – és mindebből egy csodálatos történet. Kubala azonkívül, hogy kiváló focista, óriási filmsztár és a nők kedvence volt. Iskolát alapított, vitte a vállán a spanyol focit. És az összes kinti magyarnak segített. Egy nap üzenetet kaptam Sándor Gyuri feleségétől, Csonka Judit vágótól, akit még a Duna Televízióból ismertem: „Gyuri harmadszorra nézi meg a filmedet az Urániában.” Ez annyira meghatott, hogy odarohantam, és a vetítés után bemutatkoztam neki. Gyuri azt mondta, ha valaha film születne az életéből, akkor azt csak én rendezhetem. Így is lett. Elkezdtünk beszélgetni, tervezgetni, majd nekiláttunk a közös munkának, amelyet nem mondanék zökkenőmentesnek. Tizenhat éves koromtól filmeztem, de reménytelennek tűnt, hogy Pápáról bekerüljek a rendező szakra, ezért inkább színésznek jelentkeztem. A felvételire Sándor György egyik írását vittem, amelyet bulikon már nagy sikerrel, persze „sándorgyurisan”, adtam elő. Szerencsére nem vettek fel színész szakra, viszont már akkor belém égett Gyuri humora, aki most munka közben hozta a könyveit, videóit, hogy olvassam el, nézzem meg őket, aztán a listát a nevekkel, hogy kik szólaljanak meg a filmben. Néha reggel hatkor jöttek az üzenetek. Egyszer csúnyán össze is vesztünk. Aztán amikor megmutattam neki a készre vágott filmet, megint könnyes szemmel ölelt meg: „Minden perc megérte” – mondta. Kibékültünk, és azóta nagyon jó barátok vagyunk.

– Hogy tudta rábeszélni Hildebrand Istvánt, az öntörvényű operatőrt, hogy portréfilmet készíthessen róla?

– A főiskola vége felé ismerkedtem meg vele, de mint sokan mások, alig tudtam róla valamit, pedig az én generációm az ő filmjein nőtt fel.

A kőszívű ember fiain, az Egy magyar nábobon, a Psychén. Miközben szakmai dolgokról beszélgettünk, összebarátkoztunk. Személyében óriási teljesítménnyel és emberi drámával találkoztam. Az ötvenhatos forradalomról készült anyagok nagy részét ő vette fel. Hilda nagyon sok újat hozott az operatőrmesterségbe. Viszont voltak olyanok, akiknek nem tetszett, hogy kapós lett, és a külföldiek is vele akartak dolgozni. Nagyon megsértették, és kényszerítették, hogy hagyja el a filmgyárat. Ezt a történetet többször és sokféleképpen hallottam, és tudtam, hogy mindenképpen el kell mesélnie. Addig rágtam a fülét, amíg beadta a derekát. Mondtam neki, hogy bízzon bennem, a magyar film szerelmese vagyok, és az életműve nagyon fontos szelete a filmtörténetnek.