Őrláng

Segély helyett megélhetést adna a szakembereknek az a vállalat, amely akkora olajmezőre lelt Szigetvár környékén, amekkorára három évtizede nem volt itthon példa. A munkanélküliséggel küzdő környékbeli falvak jól járhatnak a beruházásokkal, ám hiányzik a szakképzett jelentkező. Sokan már Kánaánt emlegetnek, ezért megnéztük, mire lehet remény.

Mostanra látszik pontosan, hol és mekkora mennyiségű kitermelés indulhat meg. A háromszáz lakosú Gyöngyösmelléket körbeépítik olajkutakkal Fotó: Mirkó István

Futótűzként terjedt a hír, hogy hatalmas olajmezőre bukkantak a kutatók Szigetvár mellett, Dél-Zselic területén. Az Ormánság határán elterülő hétszáz lelkes Kétújfaluba érve a kánikulára ügyet sem vető, a házuk előtt kapájukra támaszkodó, pusmogó asszonyokra leszünk figyelmesek. Megállunk, leengedjük az autó ablakát, ám meg sem várják, hogy bemutatkozzunk, levegővétel nélkül, egymás szavába vágva hadarják:

– Maguk is a Gyulához jöttek? Fogadjunk, hogy újságírók! Akkor írják meg, hogy tudjuk ám, mennyi kincs van itt a földben, és reméljük, hogy az olajból meggazdagszunk. Lesz új út és fejlesztés a településen, legalább az unokáink is itt maradnak velünk öreg napjainkra. Üzenjük a polgármesternek, hogy nagyon várjuk, hogy ebből a kincsből mit kapunk majd vissza. Mindig itt éltünk, és nem is akarunk elmenni. Ám nem látjuk pontosan, hogy mi is készül itt, mire számíthatunk, hány embernek adhat munkát a vállalat, hiszen sok a közmunkás errefelé. Férjeink is napszámosok voltak, amíg akadt munkájuk. A polgármester ott várja magukat szemben – hadarják a mindenről igencsak jól értesült hölgyek egy fehér színű, emeletes épületre mutatva.

Pontosan ezért utaztunk a fővárosból két és fél órát, hogy tisztázzuk Klózer Gyulával, Kétújfalu polgármesterével, mi ez a hatalmas szenzáció, amelyről azt hallani, hogy az elmúlt harminc évben nem találtak ekkora olajmezőt Magyarországon. Ez akár még meg is mentheti a környék falvait az elszegényedéstől. A befolyó pénzből fejlődhet az infrastruktúra is, itt minden forint jól jön, hiszen az ország egyik legszegényebb régiójáról van szó.

Miközben a csendes főutca árnyékosabb oldalán sétálunk a hétszáz fős település vezetőjével, megtudjuk, hogy nem új keletű történetről van szó. Az amerikai–magyar olajvállalat 2016-ban nyerte el a területre vonatkozó koncessziót, a felméréseket követően 2017-ben a kutatási munkálatok, majd a próbafúrások is megindultak. Tavaly óta már égő fáklyák jelzik a mezőkön, hogy hol tört fel az olaj. A kitermeléskor távozó felesleges földgáz megvilágította a területet – avat be a részletekbe a polgármester, aki szerint mostanra látszik pontosan, hol és mekkora mennyiségű kitermelés indulhat meg. A tervek szerint a Baranya megyei Pettendnél fúrt kútról, illetve a Somogy megyei Istvándi és Kálmáncsa mellett már korábban megindított kutakból több tíz kilométernyi kőolajvezeték szállítja majd a fekete aranyat a kétújfalui főgyűjtőbe – mutat a határ felé a nyolc települést összefogó hivatal vezetője, és megjegyzi: a háromszáz lakosú Gyöngyösmelléket körbeépítik az olajkutakkal.

– Aprófalvak vesznek körül bennünket. Az amúgy sem jó minőségű utakat alaposan megterhelik a munkagépek – veszi át a szót az időközben hozzánk csatlakozó, szikvizes ládát cipelő Balogh Sándor, aki szerint a forgalomnövekedéssel is kezdeni kell majd valamit. A teherautók, tartálykocsik látványa már mindennapos, ám sajnos a nyomukat is ott hagyják, az aszfaltban vájatok alakultak ki, a földutakon pedig hatalmasak lettek a lyukak. – Más településen élő ismerőseimtől hallottam, hogy sok helyütt a százéves vályogházak falai is megrepedtek – számol be a részletekről a helybéli férfi.

Mindezt a polgármester is megerősíti: speciális munkagépekről van szó, amelyekkel geodéziai felméréseket végeztek annak érdekében, hogy a mérőkocsikkal a föld alatt található olajvagyon méretéről és mennyiségéről képet alkothassanak.

Mostanra látszik pontosan, hol és mekkora mennyiségű kitermelés indulhat meg. A háromszáz lakosú Gyöngyösmelléket körbeépítik olajkutakkal
Fotó: Mirkó István

– Több lakossági fórumot tartottunk, a beruházó vállalat mindenben partnerünk, azaz a híresztelések ellenére semmiféle háborúról nincs szó, sőt abból, hogy idejött, csak hasznunk lehet, hiszen az iparűzésiadó-bevételeink nőnek, amelyből fejleszteni tudunk. Folyamatosan egyeztetünk, mindenkinek az az érdeke, hogy a lehető legjobbat és legtöbbet hozzuk ki abból, ami tényleg különlegességnek számít. Az átlag feletti munkanélküliség már bonyolultabb kérdés. Tudjuk, hogy az olajiparba bekapcsolódni olyan emberekkel, akik zömmel közfoglalkoztatásból élnek, nagyon nehéz, sőt nem is igazán lehet, hiszen ez szakképzettséget igénylő munka. A helyi lakosokat például objektumőrzésre, takarításra lehet felvenni – sorolja a lehetőségeket Klózer Gyula, aki szerint már az is nagy szó, hogy csupán Kétújfalunak megközelítőleg százmillió forintos iparűzésiadó-bevétele keletkezett idén az olajkutatási munkálatokból.

– Ezzel a pénzzel óvatosan kell bánni, a híresztelések ellenére a körülbelül 600 milliós gazdálkodásunkból csupán az említett összeg származik az olajból. Négyszázmilliót az államtól kaptunk, amelyben van uniós forrás is, ugyanis sokat pályázunk. A költségvetésben szerepel a várható iparűzési adó mértéke, amelyet pontosan nem tudunk előre meghatározni. A fennmaradó rész a pénzmaradvány, amely a hatékony vagyongazdálkodásnak köszönhető. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a településünk költségvetésén keresztül „lélegzik” a többi falu is, tehát ebből az összegből kell fenntartani az oktatási és egészségügyi intézményeinket is. Kétújfalu önkormányzatának általános támogatása a pályázati forrásokon és a közös fenntartású intézmények finanszírozásán kívül körülbelül 70 millió forint – hangsúlyozza a polgármester, akit szemmel láthatóan kedvelnek a helyiek, ugyanis alig akad olyan porta, ahová ne invitálnának bennünket. A kánikula miatt most inkább nem élünk a lehetőséggel, a helybéliek így is rutinosan pózolnak, hozzászokva az utóbbi időben gyakran felbukkanó újságírókhoz és tévésekhez.

Hiába az iparűzési adóból befolyó százmillió, jövőre biztosan érinti Kétújfalut az állami támogatás csökkenése, illetve esetleges megszűnése, vagy az úgynevezett szolidaritási adó bevezetése, amelyet ott alkalmaznak majd, ahol az iparűzésiadó-bevételek megnőttek. – Most amo­lyan „jó gazda” szerep jut Kétújfalunak, megfelelve a precíz pénzügyi gazdálkodásnak, ám a lakosság igényeinek is. Mindebbe bevonva a helyi vállalkozásokat olyan fejlődési folyamat indulhat el, amelyről korábban itt álmodni sem mertek. Így talán megszűnhet az elvándorlás, több bölcsődei, iskolai férőhely és munkahely jöhet létre, amelyhez egy fejlettebb egészségügyi ellátás, széles sávú internet és jobb minőségű közút párosulhat – sorolja a polgármester, akivel idő­közben visszaérkezünk az önkormányzat elé. Ördögh Balázs, a Magyar Horizont Energia Kft., azaz a kutakat üzemeltető cég műszaki igazgatója már vár bennünket, hogy végigkalauzoljon az olajmezőkön, és láthassuk végre a „magyar csodát”, azt a területet, amely az itteni vidéket akár tejjel-mézzel folyó Kánaánná is változtathatja. A kasszakulcs azonban a kitermelést finanszírozó amerikai–magyar olajvállalatnál, az Aspect Energynél van.

Hatalmas terepjáróval, göröngyös utakon, egykor szebb napokat látott településeken hajtunk keresztül. A házak néhol üresen tátonganak, az udvarokon térdig ér a gaz. Látszik, nem lakják. Ahol viszont emberek élnek, ott jól megférnek egymással az autóroncsok, a faviskók, a kötélen lógó ágyneműk és ruhák a kerítéshez kötött kutyákkal, kecskékkel, a tűző nap ellenére az utcákon pulóverben és tréningben rohangáló, focizó gyerekekkel. Szegény vidék ez valóban, minden fillér jól jöhet majd, amely az olajból folyik be. Miközben első állomásunkhoz, a pettendi négyes kúthoz tartunk, csak az motoszkál a fejemben, vajon mit szólhat ahhoz a legnagyobb magyar olajipari vállalat, a Mol, hogy megveti a lábát egy amerikai–magyar cég a hazai olajbizniszben, miután hihetetlen mennyiségű fekete aranyra bukkant.

– Nem gondolom, hogy konkurenciája lennénk a Molnak, ugyanis más pályán focizunk. Noha a Mol is végez kutatást, itthon is, ám nekik az elsődleges területük külföld, például Norvégia, ahol sok millió dollárt költenek tengeri kutatásokra. Egy megközelítőleg két kilométer mélységű kút lefúrása egyenként másfél millió dollárba kerül a pettendi mezőn, míg egyetlen kút létesítése az Északi-tengeren több mint 20 millió dollárra is rúghat. A kockázatuk is nagyobb, ám ha olajra vagy gázra lelnek, a haszon is magasabb. Mi már 17 kutat fúrtunk erre a területre, mégsem érzem, hogy ellenfelei lennénk a Molnak, sőt van olyan terület, mint például a gázszállítás, ahol együtt tudunk működni.

A Magyar Horizont Energia Kft. belépésével akár meg is duplázhatjuk a hazai kőolajtermelést.

A médiában eltérő adatok jelentek meg: egyelőre csupán napi hatezer hordós kitermelésről beszélhetünk a 11 kúttal üzemelő pettendi mező keleti, illetve nyugati részén, szemben a Mollal, amely tavaly napi 13 ezer hordónyi nyersolajat hozott a felszínre Magyarországon. Nem titok, hogy később a termelésünket tízezer hordó fölé szeretnénk növelni, amely már egészen jónak mondható.

Mire vezetőnk végez a számok ismertetésével, kacskaringós utakon megérkezünk egy végtelennek tűnő gabonamező kellős közepébe, ahol épp egy harmincezer literes tanker-teherautóba fejtik át a felszínre hozott nyersolajat. Hiába vártuk a Dallasból ismert csápos olajkutat, csupán pár négyzetméteres betonozott terület, két hatalmas tartály és néhány csővezeték, illetve egy folyamatosan duruzsoló, leginkább egy ipari szövőgép hangjára hasonlító szivattyú és mérőállás jelzi, nagy dolgok vannak készülőben. Mint megtudjuk, a „bólogatós” kút oda kerül, ahol már kisebb a rétegnyomás, és az olaj nem tud magától a felszínre törni, ezért rásegítő energiára van szükség.

Olajmérnök végzettségű kísérőnkkel, aki 1996 óta dolgozik az iparágban, a munkaerőről, illetve annak hiányáról beszélgetünk.

– A szakma szeretete elengedhetetlen, sokan családi indíttatásra dolgoznak az olajiparban. Külföldön is, itthon is dolgoztam, leginkább a család nélküli létet viseltem nehezen. Csak egyszer fordult elő, hogy egy moszkvai munkám során utánam jöhettek a szeretteim. De akad olyan kollégám is, aki már gyerekestül, feleségestül erre a környékre költözött. Munkavállalóink egy hetet dolgoznak 12 órás beosztásban, utána egy hét pihenő van. Ám a legnagyobb gondunk az, hogy nehezen találunk szakembert, például hegesztőt vagy csőszerelőt. Nemrég adtunk fel álláshirdetést villamos és műszeres karbantartási művezető posztra, de szinte senki sem jelentkezett. Pedig nagyon jó bért kínálunk, igaz, hol negyvenfokos kánikulában, hol pedig mínusz húsz fokban kell dolgozni. Szívesen átképeznénk azokat is, akik alacsonyabb iskolázottságúak, de ez az ötlet sem tetszik nekik. Éppen ezért maximum takarítói feladatot tudunk a környékbeliekre bízni. Azt látom, lassan kihal az olajipari szakmunkás hivatás, nehezen mobilizálhatók az emberek. Ahogy hallom, a környéken élők inkább szociális támogatást kérnek az „Uram, hálót adj, és ne halat” elv helyett. Jönnek hozzám érdeklődni, de amint elmondom, hogy inkább szakmunkás kellene, otthagynak. Egy sem kérdezi meg, hogyan tudna azzá válni – vázolja a szomorú helyzetet Ördögh Balázs, aki ezzel kapcsolatban megjegyzi: Kétújfalu polgármesterével megtették az első lépéseket, hogy megszervezzék a helyiek tanulását, akiket később gépkezelői munkakörben tudnának alkalmazni.

Az idén üzembe helyezik a lakócsai főgyűjtőt; gond, hogy nehezen találnak az építkezéshez szakembert. Az utazást kevesen vállalják, kánikulában és fagyban is dolgozni kell
Fotó: Mirkó István

E szavakat hallva bekapcsolódik a beszélgetésbe Túri Lajos is, aki a kút működését felügyeli, és épp a tanker megtöltését ellenőrzi, amely a százhalombattai finomítóba indul pár percen belül a nyersolajjal.

– Több mint két évtizede vagyok az olajiparban, akárcsak a két bátyám és egykor az édesapám is. A családomnak biztos megélhetést adott ez a szakma. Az olajtermelésben a hozammérések, kútüzemeltetések és paraffinozások, tartálykocsik töltése, adminisztrációk tartoznak a munkakörömbe. Csupán ránézek az olajra, és megmondom, hogy vizes-e vagy sem, jó vagy rossz a minősége. Az ilyen ideiglenes mobilegységekkel, mint ahol most is vagyunk, akár három nap alatt arrébb tudunk költözni, ha valahol több olajat találunk. Gyakorlatilag fél életemet egy mezőn töltöm irodistaként, de megéri, itt ugyanis ritkaságszámba menően jó minőségű az olaj. El sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzam, még akkor sem, ha nálunk nincs ünnepnap. Két műszakban dolgozunk, addig, ameddig csak jön a pár centi széles lyukon keresztül a fekete arany a földből.

Indulnunk kell tovább, a Kétújfalu határában lévő főgyűjtő felé vesszük az irányt. Újabb zötykölődés, a sík, ám annál göröngyösebb, rossz állapotú házakkal, kertekkel övezett terepen. Lassan megszokottá válik az árokszélen ücsörgő vagy az idejüket a házak előtt múlató családok látványa. Amikor húszperces utazás után megérkezünk, egy kerítéssel körbezárt, félig kész komplexum fogad, hatalmas tartályokkal, konténerekkel körberakva. A madárcsicsergés üdítően hat, ám hamarosan itt is nagy élet várható.

– A több mint ötmilliárd forintos költséggel épülő, novemberre elkészülő főgyűjtő kapacitása akár több mint 1200 tonna lehet naponta, az összes kút termelése ide folyik majd be. A régi állomások között már 80 kilométernyi vezeték kész, két méterrel a föld alatt. Idén újabb negyven kilométer épül meg, egészen Szigetvárig.

A kutak egyenként 60-70 tonna olajat termelnek 24 óra alatt, ebből következik a tervezett napi több mint tízezer hordós termelés, harminc darab kúttal számolva. Ez már önmagában annyi, mint az utóbbi években átlagosan a teljes magyar kőolajtermelés volt – mondja büszkén Ördögh Balázs, akivel utunk végeztével megtekintünk egy „hagyományos” kutat is, szaknyelven mélyszivattyút. Ehhez Istvándin haladtunk át, és egy kanyargós, erdős területre érve fejeztük be utunkat.

Klózer Gyula, Kétújfalu polgármestere bízik az elvándorlás megszűnésében

Amennyiben valaki mindezek után a gyors meggazdagodás reményében olajat keresne a kertjében, ne tegye. Jockey Ewing csupán a képzelet szüleménye. A valóság ennél bürokratikusabb és bonyolultabb, még akkor is, ha a világon naponta több mint harmincmillió hordónyi fekete aranyat termelnek, és a kereslet egyre nő. Már 2024-re beharangozták Szaúd-Arábia trónfosztását, és az Egyesült Államok lehet a világ legnagyobb olajexportőre Oroszország, Brazília, Norvégia vagy Guyana mellett. Jól tudjuk, hogy esélyünk sincs felvenni a versenyt a nagyhatalmakkal, ráadásul a magyar bányászati előírások igen bonyolultak, legalább félszáz engedély szükséges a kitermelés megkezdéséhez, nem beszélve a bankszámlán lapuló, előlegként szolgáló milliárdokról.

Ami a földben marad

Napjainkban már nem igazi hordóra, csupán az angolszász mértékegységre kell gondolni, amely az olaj térfogatára vonatkozik. A Magyar Bányászati és Földtani Szolgálat ásványvagyon-nyilvántartása szerint 152 millió hordó Magyarország maradék kitermelhető kőolajvagyona, noha a teljes olajmennyiségünk eléri az 1,7 milliárd hordót, ám ennek nagyját a mai technológiával nem lehet a felszínre hozni. Az itthoni kitermelés évente 4,5-5 millió hordó körül alakul napi 20 ezer hordóval számolva. Ez a hazai kereslet tizedének kielégítésére sem elég, tehát ahhoz, hogy Magyarország kőolajból önellátó legyen, még legalább tucatnyi olyan találat kellene, mint a mostani. Korábban lényegesen nagyobb volt a magyar kőolajtermelés, 1977 óta összesen már 730 millió hordó kőolajat hoztak fel. Ez soknak hangzik, pedig ennyiből is csak egy hétig tudnánk ellátni a világot.