Sajtószabadság az Otthon-nyomdában

1905-ben, egy hétfő délután – amikor senki még előre nem láthatta a hirtelen kitört sztrájk további fejleményeit, – a Pesti Napló munkatársai elkezdtek gyülekezni a szerkesztőségben.

Hétfőn délután, – amikor senki még előre nem láthatta a hirtelen kitört sztrájk további fejleményeit, – a «Pesti Napló» szerkesztőségének tagjai négy és öt óra között kezdtek gyülekezni az Andrássy-úti szerkesztőségben.

A munkatársak legtöbbje még egészen tájékozatlan volt az eseményekről s azért meglepte őket az a kép, amely eléjük tárult. A máskor oly világos, sürgéssel-forgással telt és munkától szinte pezsgő termek most üresek voltak és – sötétek. A gázlángok lehúzva, az ablaktáblák behajtva és a szerkesztőség tagjai egybegyülekezve a szerkesztő szobájában, ahol a legizgatottabb hangon tárgyaltók a nap két főeseményét: a szedők megszüntették a munkát s a tüntetők csoportja meg fogja ostromolni a «Pesti Napló» helyiségeit.

Az izgalom pillanatonkint nőtt, amint egymásután érkeztek a hírek és a hírhozók, jelentve, hogy a tüntetők már gyülekeznek, meghozva a hírét, hogy előttünk is tüntetni fognak és hogy revolverrel, dorongokkal, kővel vannak fölfegyverkezve.

De ezekben az izgatott pillanatokban sem jutott eszébe senkinek, hogy a saját személye is veszedelemben forog: az általános, egyetemes és közös gond csak az volt, hogy hogyan lehetne minden akadály és minden terrorizmus ellenére mégis megjelentetni a «Pesti Napló»-t.

[…] Az Otthon-nyomdának hazafias és terrorizmustól meg nem rettenő tulajdonosa, Kiss, elvállalta a «Pesti Napló» iránt való szeretetből és a sajtószabadság megvédelmezéséért, hogy kinyomatja a «Pesti Napló»-it. De az idő rövidsége és a kis nyomda teknikai berendezése nem engedték abban a késői órában már, hogy a lapot két oldalnál nagyobb terjedelemben tervezzük. Hiszen azt a két oldalt is titokban, szinte egészen sötét helyiségben kellett szedni a szedőknek, nehogy a zavargók rajtuk üssenek, azután pedig kicsiny, lapos gépen kétszeri nyomással nyomni ki, ami úgy aránylik a rotációshoz, mint a mai ívlámpához a római olajmécsek fénye.

Amikor megvolt a nyomda, akkor azután elkezdődött a szerkesztőségnek egy olyan odüsszeiája, aminőre az abszolutizmus és cenzúra legsötétebb napjaiban sem volt példa. El kell menni helyiségünkből, mert közel, egészen közel kell lennünk a nyomdához, amelynek nagyon gyorsan van szüksége a kéziratra, és mert vigyáznunk kell, hogy a tüntetők ránktörve, lehetetlenné ne tegyék a lap megjelenését.

Valahol közel kell helyet találnunk. Az Otthon-nyomda a Mária-utcában van, a Mária-utca és Baross-utca sarkán pedig van egy derék magyar embernek, Ráczkevy Istvánnak a vendéglője. Oda megyünk, ott el nem árulnak bennünket.

Este hét óra lett már eközben s a kérdés most már az volt, hogyan jutunk el odáig, hogy azok, akik keresnek bennünket, nyomunkat veszítsék. Nyomunkat annál inkább, mert a Rökk Szilárd-utcában akkor már tombolt a tömeg és bizonyos volt, hogyha tervünknek neszét veszik, bennünket is a legszélsőbb módig elmenve akadályoznak meg a munkában.

Kettesével, jókedvű beszélgetést, vagy pedig közömbösséget színlelve, indultak le a szerkesztőség tagjai – lopni mentek, de mint Prometeusz, világosságot lopni.

Az Operaház mellett azután kocsira ültek és negyedóra múlva már azok, akiket kötelességük nem az utcára hitt, hogy a rombolásról referáljanak, együtt voltak a Baross-kert vendéglőben, a Baross-utcai kis szobában, ahol akkor mindössze három-négy vendég ült.

Mint valami egészen ártatlan, csupán közös vacsorára összegyülekezett társaság ültünk le először hárman-négyen, aztán lassankint szállingózott a többi is. A vendéglős vidám arccal konstatálta, hogy mégis jó lehet az ő paprikásszelet-specialitása, mert ennek a társaságnak össze kell már tolni két asztalt is.

[…] Közben a szerkesztőség fehér asztalánál előkerült az újságírás hadi felszerelése: papír, ceruza, ostya, kőnyomatos és olló. De mindez szinte feltűnés nélkül, tányéroktól és sörös poharaktól elfedve, evői szerszám csörömpölésétől elnémítva.

De van-e újságíró, aki munka közben meg tudja tagadni a temperamentumát? Hol egyikünk, hol másikunk hallatott áruló kiáltást, amellyel lelepleztük magunkat, az újságíró mivoltunkat. Az óvatosabbak csitították bennünket:

– Csendesen, itt idegenek is vannak.

De azon az estén nem volt ott, abban a vendéglőben «idegen». Amint a rendes törzsközönség észrevette rajtunk, hogy kik vagyunk s hogy a «Pesti Napló» munkásai vagyunk: összesúgott és az előbbi gyanú helyett szimpátiával kezdett nézni bennünket. És nem szivárgott ki egy szó sem onnan a vendéglőből, mindenki ösztönszerűen érezte, hogy itt titkolódzni kell. Büszkén konstatáljuk, hogy azon az estén a vendéglő egész közönsége a «Pesti Napló» társává szegődött. Megegyezés nélkül, csupán az együttérzés nagy ösztönének engedve.

Így születhettek meg a «Pesti Napló» első ínség-számának a kéziratai. Hogy ezalatt a tüntetők a «Pesti Napló» helyiségei előtt micsoda rombolást vittek végbe, már elmondták tudósításaink.

(Pesti Napló, 1905. december 8. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)