Sajtószabadság az Otthon-nyomdában

1905-ben, egy hétfő délután – amikor senki még előre nem láthatta a hirtelen kitört sztrájk további fejleményeit, – a Pesti Napló munkatársai elkezdtek gyülekezni a szerkesztőségben.

Valahol közel kell helyet találnunk. Az Otthon-nyomda a Mária-utcában van, a Mária-utca és Baross-utca sarkán pedig van egy derék magyar embernek, Ráczkevy Istvánnak a vendéglője. Oda megyünk, ott el nem árulnak bennünket.

Este hét óra lett már eközben s a kérdés most már az volt, hogyan jutunk el odáig, hogy azok, akik keresnek bennünket, nyomunkat veszítsék. Nyomunkat annál inkább, mert a Rökk Szilárd-utcában akkor már tombolt a tömeg és bizonyos volt, hogyha tervünknek neszét veszik, bennünket is a legszélsőbb módig elmenve akadályoznak meg a munkában.

Kettesével, jókedvű beszélgetést, vagy pedig közömbösséget színlelve, indultak le a szerkesztőség tagjai – lopni mentek, de mint Prometeusz, világosságot lopni.

Az Operaház mellett azután kocsira ültek és negyedóra múlva már azok, akiket kötelességük nem az utcára hitt, hogy a rombolásról referáljanak, együtt voltak a Baross-kert vendéglőben, a Baross-utcai kis szobában, ahol akkor mindössze három-négy vendég ült.

Mint valami egészen ártatlan, csupán közös vacsorára összegyülekezett társaság ültünk le először hárman-négyen, aztán lassankint szállingózott a többi is. A vendéglős vidám arccal konstatálta, hogy mégis jó lehet az ő paprikásszelet-specialitása, mert ennek a társaságnak össze kell már tolni két asztalt is.

[…] Közben a szerkesztőség fehér asztalánál előkerült az újságírás hadi felszerelése: papír, ceruza, ostya, kőnyomatos és olló. De mindez szinte feltűnés nélkül, tányéroktól és sörös poharaktól elfedve, evői szerszám csörömpölésétől elnémítva.

De van-e újságíró, aki munka közben meg tudja tagadni a temperamentumát? Hol egyikünk, hol másikunk hallatott áruló kiáltást, amellyel lelepleztük magunkat, az újságíró mivoltunkat. Az óvatosabbak csitították bennünket:

– Csendesen, itt idegenek is vannak.

De azon az estén nem volt ott, abban a vendéglőben «idegen». Amint a rendes törzsközönség észrevette rajtunk, hogy kik vagyunk s hogy a «Pesti Napló» munkásai vagyunk: összesúgott és az előbbi gyanú helyett szimpátiával kezdett nézni bennünket. És nem szivárgott ki egy szó sem onnan a vendéglőből, mindenki ösztönszerűen érezte, hogy itt titkolódzni kell. Büszkén konstatáljuk, hogy azon az estén a vendéglő egész közönsége a «Pesti Napló» társává szegődött. Megegyezés nélkül, csupán az együttérzés nagy ösztönének engedve.

Így születhettek meg a «Pesti Napló» első ínség-számának a kéziratai. Hogy ezalatt a tüntetők a «Pesti Napló» helyiségei előtt micsoda rombolást vittek végbe, már elmondták tudósításaink.

(Pesti Napló, 1905. december 8. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)