Megtalált szavak

A fiú kivándorolt szülők gyermeke. Svájcban született, ott járt iskolába, bankban dolgozik, kis akcentussal beszéli a magyar nyelvet. Egyedül él, jól keres. Egyszer szülei magukkal hozták Magyarországra. Fölfedezte, hogy vannak ebben az országban távoli rokonai, ismerősei. Az ismerősök meghívták Tisza-túrára. A svájci banki alkalmazottat a meglehetősen nomád körülmények közé.

A fiú jól érezte magát. A túra végén azt mondta, hogy máskor is jön. És jött következő alkalommal is. A Tisza-parton, esti tábortüzeknél most már kifejtette, hogy itt megérzett, megtalált valamit, ami nagyon hiányzott neki. Nehéz szavakba önteni. Az anyanyelvet. Feloldódott, kezdett barátságokat kötni.

A harmadik túrán, a hosszú egyenes szakaszok után a Tiszakönyöknél, a hármas határnál az egyik pesti túratársat várták a barátai. Előre megbeszélték a találkozást, ezért előkészítették a kikötést, lépcsőket vágtak az agyagos talajba, sőt pálinkával fogadták a kenusokat, mintha csak maga Marco Polo érkezett volna. Póló persze volt mindegyik hajóson. Csak egy kis időre kötnénk ki, szabadkoztak, de nem volt menekvés. El kellett menniük a közeli bungiba (hindi-angol eredetű záhonyi tájszó: bungaló – földszintes, kisebb méretű nyaraló), ahol egy kis vendégség várta őket. A pecuban (kamrában) hűlt a sör, a spóron (kis kályhán) főtt a gulyásleves. A vendégség nagyon szép magyar szó. Benne vannak a vendéglátók, azok, akiket vendégül látnak, együttesen a vendégsereg.

S ha már magyar vendégség, akkor természetesen gulyásleves, ha Tisza mente, akkor hal, és ideszármazott ukrán sör… És találkozás kisvárdai, záhonyi, tuzséri ismerősökkel, gyerekekkel és nyugdíjasokkal, beszélgetés, anekdotázás, fényképezkedés.

Közben elkomorult az idő, cseperegni kezdett az eső, s felhős gondolatok is előjöttek: felszámolt üzemek, csökkenő gyermeklétszám, bezárástól tartó iskolák, művelődési házak, csekély munkalehetőség. Mégis mindenki vidám volt: élő nyelvjárásban, dallamos kettőshangzókkal áradtak az anekdoták és ízes kifejezések.

A svájci fiú megfigyelte, hogy a kukorica itt tengeri, a kisgyerek puja, a talicska furik. Az idősebbek úgy mondják: jösztök és megyen. És azt is: megyek nálatok (hozzátok). Tartják magukat a szokáshoz: add ide (és nem oda), és a nehéz gondolatokat „húzóra” hörpintik le szabolcsi alma- vagy szatmári szilvapálinkával. A töltött káposzta paradicsomlében fő, a húsvét elképzelhetetlen sárgatúró (túrou) nélkül. Olyan apróságokra is felfigyelt, mint hogy a há! egy történet kezdetét jelenti (há! képzeld el!), a he? viszont azt, hogy nem értek valamit. A kell majd helyett azt mondják: kellesz. Szinte nem is kettős-, hanem hármashangzóval dicsérnek: jaoú ember, jaoú fijúúú!

A fiú, a kivándorolt szülők gyermeke eleinte semmit sem értett. Kik ezek az emberek? Családtagként fogadták. Hiszen nem is ismerik. Ez a híres magyar vendéglátás? És ezek az áradó történetek. És ez a nyelv! Valahol mélyen ott lappangott benne. Sohasem hallotta így, de mégis ismerősnek tűnt, és értette is.

Másnap véget ért a Tisza-túra, hazautazott Svájcba. Egy hónappal később kisebb baleset érte, ettől kiborult, jól fizető állását felmondta. Rokonai állítják, hogy a magyarországi út hatására megbolydult benne valami. Megérzett, megtalált valamit, ami kifordította addigi kényelmes, nyugodt életéből. A Tisza, a táj. A magyar vendégszeretet. A közvetlenség. A felszabadult anekdotázás. A megtalált, frissen élő hagyomány, a közösség. Az ízes nyelvben foglalt történetek, a borongós gondolatok fölé emelkedő humor. Úgy határozott, eljön jövőre is a Tiszára.