A svájci fiú megfigyelte, hogy a kukorica itt tengeri, a kisgyerek puja, a talicska furik. Az idősebbek úgy mondják: jösztök és megyen. És azt is: megyek nálatok (hozzátok). Tartják magukat a szokáshoz: add ide (és nem oda), és a nehéz gondolatokat „húzóra” hörpintik le szabolcsi alma- vagy szatmári szilvapálinkával. A töltött káposzta paradicsomlében fő, a húsvét elképzelhetetlen sárgatúró (túrou) nélkül. Olyan apróságokra is felfigyelt, mint hogy a há! egy történet kezdetét jelenti (há! képzeld el!), a he? viszont azt, hogy nem értek valamit. A kell majd helyett azt mondják: kellesz. Szinte nem is kettős-, hanem hármashangzóval dicsérnek: jaoú ember, jaoú fijúúú!
A fiú, a kivándorolt szülők gyermeke eleinte semmit sem értett. Kik ezek az emberek? Családtagként fogadták. Hiszen nem is ismerik. Ez a híres magyar vendéglátás? És ezek az áradó történetek. És ez a nyelv! Valahol mélyen ott lappangott benne. Sohasem hallotta így, de mégis ismerősnek tűnt, és értette is.
Másnap véget ért a Tisza-túra, hazautazott Svájcba. Egy hónappal később kisebb baleset érte, ettől kiborult, jól fizető állását felmondta. Rokonai állítják, hogy a magyarországi út hatására megbolydult benne valami. Megérzett, megtalált valamit, ami kifordította addigi kényelmes, nyugodt életéből. A Tisza, a táj. A magyar vendégszeretet. A közvetlenség. A felszabadult anekdotázás. A megtalált, frissen élő hagyomány, a közösség. Az ízes nyelvben foglalt történetek, a borongós gondolatok fölé emelkedő humor. Úgy határozott, eljön jövőre is a Tiszára.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!