Belső út

Géza atya lelkesedését nehéz megértenem. Most már sohase derül ki, miért nem vette észre a báránybőrbe bújt farkast. Ez a nógrádi paraszti családból származó szerzetes rendjében a legtöbbet szenvedettek közé tartozott. 1950. június 19-én vitte el több társával együtt az Államvédelmi Hatóság Hatvanból, majd fél év rendszeres kínzás után a Mindszenty-perből is ismert vérbíró, Olti Vilmos a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet vádpontjában találta bűnösnek. A koncepciós perben először életfogytiglant kapott. 1956-ban úgy szabadult, hogy nem adták oda sem az ítéletet, sem a felmentést.

Nehezményezte.

Érthető, hogy Géza atya nem volt valami nagy barátja a rendszernek. Egyik órán Vlagyimir Iljics Lenint találó egyszerűséggel „szifilisztől rothadó agyú tömeggyilkosnak” nevezte, ami a nyolcvanas évek elején elég nagy merészségre vallott. Esténként csak úgy zengett az egész klauzúra a Szabad Európa Rádió tengerészgyalogos-szignáljától.

Szerényi Gábor rajza

Amikor tanév vége felé osztálykiránduláson a váci kompra várakoztunk, megdöbbentő nyíltsággal mondta el, hol és mi történt vele rabsága alatt. Aki figyelt közülünk, már 1982-ben megtudhatta, mi folyt az Andrássy út 60. pincéjében, ahová személyesen Péter Gábor vitette a hatvani ferenceseket. Minden észszerű ok nélkül kínozták, verték naponta eszméletvesztésig. És a pszichológiai hadviselés sem maradhatott el, Popper kollégájának útmutatásai szerint. Janikovszky, Bauer, mind ott voltak. Szakértelmükkel akarták megtörni a reakciós papot. Később a Markóban folytatódott a kezelés: órákon át rugdalták a lábukat a kificamodástól szoros gumiharisnyával védő pribékek. Egyik elölről, másik hátulról. Hol a tomporát, hol a heréjét célozták a meztelenre vetkőztetett rabnak, hogy újra meg újra ájulással végződjön a „kihallgatás”. Bőre a sok veréstől megfeketedett.

A váci börtönben már a nevétől is megfosztották. 474 D 927 lett belőle. Folytatódott a rendszeres verés, gumibotozás, korbács, kurtavas. Ájulásig.

– A fájdalmas rózsafüzér mentett meg a hatórás kurtavas alatt – mesélte. Sokan nem élték túl. Volt, aki megnyomorodott, mások beleőrültek az elviselhetetlen fájdalomba. A börtönorvos az ödéma miatt ugyan megtiltotta, hogy kurtavasra vigyék, de a foglárokat ez a vélemény nem érdekelte.

Ezerkilencszáznyolcvankettőben ott állt az egész osztály a váci kompnál, és lélegzet-visszatartva hallgatta a suttogva beszélő 64 éves embert. Az egykori rabot. Semmi keserűség nem volt a hangjában, tényszerűen, érzelemmentesen mondta el a történteket. Megmutatta, hol volt a cellája, hol a sötétzárka, merre szökött ki egy elítélt, és jutott el géppuskatűzben, a jeges Dunában úszva egy jugoszláv uszályra. Hol vertek agyon az ávósok egy 18 éves fiút az egész börtön színe előtt. Hogy megfélemlítsenek mindenkit.

– Egy alkalommal – mondta Géza atya mély, tompa hangján – a foglár mocskos, büdös fasiszta disznónak nevezett minket, lerongyo­lódott, koszos, tetves rabruhában robotoló foglyokat. „Elviselhetetlenül mocskosak vagytok” – üvöltött velünk az ávós a gombüzemben, ahol 12 órát kellett dolgoznunk mindennap. „Kérem szépen, hónapok óta nem mosakodhattunk” – válaszolta bátortalanul az elítélt.

– Igen, hiányzik a fürdés? Rendben.

Január volt. Egy dézsa hideg vizet állítottak a váci börtön udvarának közepére. A 474 D 927 számú rabot levetkőztették, majd nyakig a vízbe parancsolták. Órákon keresztül vacogott a szerencsétlen, miközben röhögve, szitkozódva kiabálták: fürödjél csak, ha ez hiányzik, mosdjál, lássuk! Irgalomért könyörgött. Hiába. Végül olyan tüdő- és hangszálgyulladást kapott, hogy fél évig egyáltalán nem tudott beszélni. Aztán lassanként meggyógyult, de a suttogó-dörmögő hang haláláig elkísérte.

Egy osztálynyi 15 éves fiú várakozott ’82 tavaszán a váci kompnál. Hallgattuk a hozzánk képest idős szerzetest. Hamar csönd lett. A túloldalról elinduló hajó hullámai ütemesen csapkodták a kavicsos partot. Az osztálykirándulás furcsa, drámai módon kezdődött, amit aligha fogunk valaha is elfelejteni.

És többet senki sem mosolygott Géza atya szokatlanul mély, tompa hangján.