Belső út

Popper Péter nevét először 1982-ben hallottam. Egy pályaorientáció nevű, rendkívül unalmas gimnáziumi órán szigorú prefektushelyettesünk, Géza atya dörmögte suttogó mély hangján: Popper Péter A belső utak könyve. Olvassátok el! A háta mögött akkoriban sokat nevettünk „Puma” gúnynévre keresztelt tanárunk hangján és olykor különös viselkedésén. Nem volt nehéz kifigurázva utánozni hanghordozását és mozgását.

Megszereztem a könyvet, bár jókora utánajárásba került. Az először a Gyorsuló idő sorozatban kiadott munka egy évvel a megjelenés után már csak elvétve gazdagította az Állami Könyvterjesztő Vállalat boltjainak polcait. Elkapkodták az édeskés, konfúzus és patetikus önismereti bölcsességek tárházát. Nem is csoda, hogy azóta több mint tíz kiadásban látott újból napvilágot. Talán nagyképűség, de számomra már gimnazistaként se volt rokonszenves Popper geil „csináld magad!” pszichologizálása.

Géza atyának – és vele együtt sok más katolikus papnak – viszont igen. Azóta számtalan plébániai könyvtárban láttam A belső utak könyvének rongyosra olvasott példányát Váci Mihály verseskönyvei és Vekerdy Tamás észosztó munkái mellett. Popper Péter egészen mostanáig töretlen népszerűségnek örvendett, utoljára alig fél éve hallottam egy fiatal káplán prédikációjában a Facebook-bölcsességet, amelyben Popper Pilinszkynek tulajdonít egy pszichológusoknak szánt kritikát: „A valóságban – mondta Pilinszky Popper szerint – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

Igazán szép gondolat, nem csoda, hogy gyakran idézik. Talán most, hogy némi fény derült Popper ügynökmúltjára, kollégáiról írt jelentéseire és a kádári rendőrség mellett vállalt, irgalmat nem ismerő szerepére, csökkenni fog a népszerűsége. A kádári erőszakszervezetnél a lefogott fiatalkorúak megtörése volt a feladata. Lelki és fizikai módszerekkel. 1994 után Horn Gyula tanácsadója lett.

Géza atya lelkesedését nehéz megértenem. Most már sohase derül ki, miért nem vette észre a báránybőrbe bújt farkast. Ez a nógrádi paraszti családból származó szerzetes rendjében a legtöbbet szenvedettek közé tartozott. 1950. június 19-én vitte el több társával együtt az Államvédelmi Hatóság Hatvanból, majd fél év rendszeres kínzás után a Mindszenty-perből is ismert vérbíró, Olti Vilmos a demokratikus államrend megdöntésére irányuló kísérlet vádpontjában találta bűnösnek. A koncepciós perben először életfogytiglant kapott. 1956-ban úgy szabadult, hogy nem adták oda sem az ítéletet, sem a felmentést.

Nehezményezte.

Érthető, hogy Géza atya nem volt valami nagy barátja a rendszernek. Egyik órán Vlagyimir Iljics Lenint találó egyszerűséggel „szifilisztől rothadó agyú tömeggyilkosnak” nevezte, ami a nyolcvanas évek elején elég nagy merészségre vallott. Esténként csak úgy zengett az egész klauzúra a Szabad Európa Rádió tengerészgyalogos-szignáljától.

Szerényi Gábor rajza

Amikor tanév vége felé osztálykiránduláson a váci kompra várakoztunk, megdöbbentő nyíltsággal mondta el, hol és mi történt vele rabsága alatt. Aki figyelt közülünk, már 1982-ben megtudhatta, mi folyt az Andrássy út 60. pincéjében, ahová személyesen Péter Gábor vitette a hatvani ferenceseket. Minden észszerű ok nélkül kínozták, verték naponta eszméletvesztésig. És a pszichológiai hadviselés sem maradhatott el, Popper kollégájának útmutatásai szerint. Janikovszky, Bauer, mind ott voltak. Szakértelmükkel akarták megtörni a reakciós papot. Később a Markóban folytatódott a kezelés: órákon át rugdalták a lábukat a kificamodástól szoros gumiharisnyával védő pribékek. Egyik elölről, másik hátulról. Hol a tomporát, hol a heréjét célozták a meztelenre vetkőztetett rabnak, hogy újra meg újra ájulással végződjön a „kihallgatás”. Bőre a sok veréstől megfeketedett.

A váci börtönben már a nevétől is megfosztották. 474 D 927 lett belőle. Folytatódott a rendszeres verés, gumibotozás, korbács, kurtavas. Ájulásig.

– A fájdalmas rózsafüzér mentett meg a hatórás kurtavas alatt – mesélte. Sokan nem élték túl. Volt, aki megnyomorodott, mások beleőrültek az elviselhetetlen fájdalomba. A börtönorvos az ödéma miatt ugyan megtiltotta, hogy kurtavasra vigyék, de a foglárokat ez a vélemény nem érdekelte.

Ezerkilencszáznyolcvankettőben ott állt az egész osztály a váci kompnál, és lélegzet-visszatartva hallgatta a suttogva beszélő 64 éves embert. Az egykori rabot. Semmi keserűség nem volt a hangjában, tényszerűen, érzelemmentesen mondta el a történteket. Megmutatta, hol volt a cellája, hol a sötétzárka, merre szökött ki egy elítélt, és jutott el géppuskatűzben, a jeges Dunában úszva egy jugoszláv uszályra. Hol vertek agyon az ávósok egy 18 éves fiút az egész börtön színe előtt. Hogy megfélemlítsenek mindenkit.

– Egy alkalommal – mondta Géza atya mély, tompa hangján – a foglár mocskos, büdös fasiszta disznónak nevezett minket, lerongyo­lódott, koszos, tetves rabruhában robotoló foglyokat. „Elviselhetetlenül mocskosak vagytok” – üvöltött velünk az ávós a gombüzemben, ahol 12 órát kellett dolgoznunk mindennap. „Kérem szépen, hónapok óta nem mosakodhattunk” – válaszolta bátortalanul az elítélt.

– Igen, hiányzik a fürdés? Rendben.

Január volt. Egy dézsa hideg vizet állítottak a váci börtön udvarának közepére. A 474 D 927 számú rabot levetkőztették, majd nyakig a vízbe parancsolták. Órákon keresztül vacogott a szerencsétlen, miközben röhögve, szitkozódva kiabálták: fürödjél csak, ha ez hiányzik, mosdjál, lássuk! Irgalomért könyörgött. Hiába. Végül olyan tüdő- és hangszálgyulladást kapott, hogy fél évig egyáltalán nem tudott beszélni. Aztán lassanként meggyógyult, de a suttogó-dörmögő hang haláláig elkísérte.

Egy osztálynyi 15 éves fiú várakozott ’82 tavaszán a váci kompnál. Hallgattuk a hozzánk képest idős szerzetest. Hamar csönd lett. A túloldalról elinduló hajó hullámai ütemesen csapkodták a kavicsos partot. Az osztálykirándulás furcsa, drámai módon kezdődött, amit aligha fogunk valaha is elfelejteni.

És többet senki sem mosolygott Géza atya szokatlanul mély, tompa hangján.