Hátba támadva

Alig több mint húsz esztendő telt csak el az első világégés utolsó puskalövése után, amikor újabb, az előzőt is meghaladó világméretű háború vette kezdetét.

Német postás háborús készültségben, 1939 Forrás: Fortepan

Alig több mint húsz esztendő telt csak el az első világégés utolsó puskalövése után, amikor újabb, az előzőt is meghaladó világméretű háború vette kezdetét azzal, hogy a Német Birodalom megtámadta Lengyelországot 1939. szeptember 1-jén. Van olyan hadtörténész, aki a két világháború közötti időszakot csupán „húszéves fegyverszünetként” aposztrofálja, és talán nem is áll távol a valóságtól. A Párizs környéki békék nem hoztak nyugalmat, így a mélyben szunnyadó feszültségekre a nagyhatalmak nem találtak és nem is találhattak minden nemzetnek megfelelő diplomáciai megoldást. Az 1930-as évek közepére két új ideológiai alapon szervezett nagyhatalom jött létre, az egyik a gazdasági válságból gyorsan kilábaló náci Németország lett, a másik pedig a kommunista Szovjetunió. Az eszmerendszerét tekintve homlokegyenest különböző két hatalom a világháború előestéjén – mindenki megdöbbenésére – tárgyalóasztalhoz ült, és megállapodtak egy megnemtámadási egyezményben, az ennél is fontosabb titkos záradékban pedig gyakorlatilag felosztották Kelet-Európát az érdekszférák szerint. A Molotov–Ribbentrop-paktumként elhíresült egyezmény teret engedett a német hadigépezetnek nemcsak Lengyelország megtámadására, de az 1940-től induló nyugat-európai offenzívákhoz is nyugodtan foghattak hozzá, mivel a megállapodás értelmében keletről nem fenyegetett veszély.

Sztálin ürügye

A sztálini Szovjetuniónak legalább ennyire szüksége volt az egyezmény biztosította időre, hiszen a szovjet Vörös Hadsereg nem állt készen komoly háborúra. A Sztálin által elrendelt és irányított tisztogatásokban a hadsereg vezérkarát szinte lefejezték, és a tisztikar jelentős állománya is a kivégzőosztagok elé vagy a gulagra került. Így a paktum mindkét félnek megelégedésére szolgált. Első kárvallottja Lengyelország lett, amelynek megtámadására már 1939 tavaszán készen volt a német direktíva. Ürügyként az augusztus 31-e éjszakáján végrehajtott határincidensek szolgáltak, amelyeket a német titkosszolgálatok készítettek elő, lengyel támadásoknak beállítva. Ezek közül a leghíresebb a Gleiwitz település (lengyelül Gliwice) melletti német rádióállomás ellen intézett támadás, amelyet az Alfred Naujocks vezette SS-különítmény követett el lengyel egyenruhában. Így már megvolt a Hitler által elvárt casus belli, és 1939. szeptember 1-jén hajnali 4.45 órakor a német csapatok átlépték a lengyel határt. A lengyel haderőnél jóval erősebb és jobban felszerelt német Wehrmacht gyorsan nyomult előre, a Luftwaffe pedig hamar kiharcolta a légi fölényt, a hősiesen védekező lengyeleknek nem volt esélyük az országuk megvédésére. Alig egy hét után a német szárazföldi csapatok elérték Varsót, majd 19 napi ostromot követően a lengyel fővárost védő csapatok kapituláltak. Közben azonban egy másik esemény alapvetően befolyásolta a lengyel katonai esélyeket, és el is hozta az összeomlást – ez pedig a szeptember 17-i szovjet támadás volt. Sztálinnak nem volt szüksége ürügyre, egyszerűen a lengyel területen élő fehérorosz és ukrán lakosság védelmét hangsúlyozva támadta hátba Lengyelországot. A két világbirodalom hadereje gyorsan megpecsételte a fiatal lengyel állam sorsát, sokan a menekülésre gondoltak, és javaik nagy részét hátrahagyva indultak el a még átjárható határok irányába.

Ribbentrop kérése

Gróf Teleki Pál miniszterelnök már a szovjet agresszió másnapján, szeptember 18-án utasítást adott a határ megnyitására és a lengyel menekültek befogadására. A magyar kormányzat különösen kényes külpolitikai helyzetben volt az 1939-es esztendőben. A Lengyelország fölött gyülekező német viharfelhők nem befolyásolhatták a hagyományos magyar-lengyel kapcsolatokat még annak árán sem, hogy a tengelyhatalmak felé sodródó Magyarország csak Németország támogatásával tudta sikerre vinni revíziós politikáját. Teleki miniszterelnök már 1939 nyarán levélben jelezte a Führernek, hogy Magyarország egy esetleges német-lengyel konfliktusban nem kívánja a német érdekeket szolgálni, és nem fog részt venni a hadműveletekben. A magyar kormányzat a háború kitörésekor az úgynevezett „fegyveres semlegesség” státuszát nyilvánította ki, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a Magyar Királyság nem avatkozik be a konfliktusba, és haderejét kizárólag az elszakított területek – jelesül Erdély – visszaszerzésére használná fel.

Német postás háborús készültségben, 1939
Fotó: Fortepan

A lengyelországi hadműveletek megindulását követően Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter külön megkérte gróf Csáky István külügyminisztert, hogy jelen helyzetben Magyarország ne tegyen lépéseket Románia ellen. Egy ilyen konfliktus nem lett volna „ínyére” akkor a német vezetésnek, mivel az megzavarhatta volna stratégiai elképzelésüket. Ahogyan a korabeli minisztertanácsi jegyzőkönyvekből megtudhatjuk: „Az ok, amiért a magyar külügyminiszter urat magához kérette, az, hogy nyomatékosan kérje Magyarországot, hogy semmi körülmények között se támadja meg Romániát.” Viszont Ribbentrop fölvetette azt is Csáky grófnak, hogy Magyarországnak vannak-e esetlegesen területi követelései Lengyelország felé. A magyar külügyminiszter erre nemmel válaszolt, de a német felajánlás valós hátterére csak pár nappal később derült fény, amikor a németek kéréssel álltak elő. A haza­térő Csáky gróf vélhetően maga sem gondolta, hogy két nappal később újra beszélnie kell a német külügyminiszterrel. A már fönt is idézett (1939. szeptember 10-i) minisztertanácsi jegyzőkönyv szerint: „Annál nagyobb volt a meglepetése, amidőn tegnap délután 4 órakor a lakásán telefonon felhívta őt a német birodalmi külügyminiszter és azon kérést intézte hozzá, hogy a magyar kormány engedje meg azt, hogy német katonai csapatok a Kassa-Nagyszalánc és Velejte vonalon, tehát magyar területen vonulhassanak át Szlovákiából Lengyelországba.” Mivel ekkor még a szovjet támadás nem következett be, és a lengyelek jelentős erőket csoportosítottak délkeleten, a német hadvezetés így próbálta meg elérni, hogy második frontot nyitva gyorsítsa meg a lengyel összeomlást.

Ribbentrop azt kérte egyben, hogy lehetőleg még az este folyamán választ kapjon a kérésre, természetesen ezt Csáky gróf nem ígérhette meg, aki ezután haladéktalanul tájékoztatta a miniszterelnököt, akivel még aznap este kihallgatáson jelentek meg Horthy Miklós kormányzónál. A kihallgatáson a honvédelmi miniszter, valamint a honvédvezérkar főnöke is jelen volt. A megbeszélés valamennyi résztvevőjének egyértelmű volt a véleménye. A vonatkozó forrás szerint: „A Kormányzó Úr Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német-lengyel háború kitörésekor leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt, nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba.”

A másnapra összehívott rendkívüli minisztertanácsi ülésen is megvitatták a kérést, és az elutasító választ az ülés szünetében közölte telefonon Csáky külügyminiszter, amit a német fél tudomásul vett.

Polgári menekültek

Egy hét múlva már a szovjet támadás utáni menekülthullám kezelésére kellett intézkedéseket hozni. Az egyes számítások szerint mintegy 120 ezer főnyi lengyel menekült elhelyezéséről, ellátásáról kellett gondoskodni. A katonákat táborokban helyezték el, amelyekből 140 létesült országszerte, a táborokban magyar–lengyel parancsnokságot alakítottak ki, de a nyelvi nehézségek miatt nem minden ment zökkenőmentesen. A lengyel katonák szabadon kijárhattak, munkát vállalhattak, és a magyar állam nyújtotta segély mellett ingyenes egészségügyi ellátást is kaptak. Jó részük aztán a magyar kormány tudtával, de legalábbis elnéző magatartása mellett a nyugati határon keresztül továbbutazott, és Franciaországban, majd Angliában harcolt tovább a németek ellen.

A lengyel polgári menekültek ügyeit a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság és a Belügyminisztérium 9. osztálya intézte, a későbbi miniszterelnök édesapja, idősebb Antall József miniszteri tanácsos vezetésével. Hamarosan olyan civil szerveződés is létrejött, amely a hivatalos szervek munkáját segítette: ilyen volt a Lengyel Menekültek Gondozásának Ügyeit Intéző Polgári Bizottság Magyarországon. Ennek Henryk Sławik lengyel újságíró lett a vezetője, aki Antall-lal is szoros barátságot ápolt, és kettejük működésének több tízezren köszönhették az életüket az 1944-es német megszállást követően. Az oly sok életet megmentő Sławik azonban nem élte túl a világháborút, a guseni német koncentrációs táborban lelte halálát 1944. augusztus 23-án.

A szerző Maruzs Roland, hadtörténész

Szovjet paradicsom

A lengyel menekültek közül nem mindenkinek sikerült elérnie a biztonságot és menekvést nyújtó magyar határt. Az egyik ilyen személy volt a lengyelországi Tarnówban – Bem József szülővárosában – élő Lippóczy Norbert magyar borkereskedő.

A Lippóczyak már a XVIII. század végén is borkereskedéssel foglalkoztak, és a tokaji bort szállították többek között a lengyel galíciai területekre. Az első világháború kitörése, majd a trianoni békediktátum, mint megannyi más addig jól működő területet, ezt is szétzilálta, és a borkereskedelmet újra ki kellett építeni a térségben. Lippóczy a családi hagyományokhoz hűen erre vállalkozott, és 1933-ban Tarnówban telepedett le, ahol meg is házasodott. A virágzó kereskedésnek a második világháború kitörése vetett véget, a fokozatos német előrenyomulás hírére Lippóczy is a menekülés mellett döntött, és feleségével, valamint gyermekével a Kárpátokon keresztül autóval akartak átkelni a magyar határhoz, hogy a Tállyán élő rokonokhoz eljussanak. A káoszban viszont nem sikerült elérni a határt, így a visszafordulás mellett döntöttek. Autójukat hátrahagyva bérelt szekéren próbáltak visszajutni Tarnówba, de az időközben előrenyomuló szovjet csapatok már nem engedték át a családot a kialakult szovjet-német határon. A szovjetek által megszállt területen rekedtek. 1940 januárjában sikertelen határátlépést követően a családot a szovjet hatóságok elfogták, feleségét és gyermekét elengedték, de a családfőt ötévi kényszermunkára ítélték, és a gulagra hurcolták. Lippóczy Norbert 1946-ban szabadult volna a „szovjet paradicsomból”, azonban magyarként nem térhetett vissza Lengyelországban élő családjához. Ezért egészen 1953-ig volt kénytelen élvezni a „nagytestvéri” szeretetet, addig szabadon ugyan, de a Szovjetunióba zárva, ruhagyárban dolgozott, és csak Sztálin halála után, a felesége által szerzett konzuli útlevéllel tudott visszatérni családjához.