A magyar nóta olykor túláradó, de hiteles kifejezője a szülőföldhöz való ragaszkodásnak. Egyik toposza a vén diófa: „Vén diófa árnyékában egy kis lóca állott, / Azon ült az én nagyapám, oly sokat nótázott” (szöveg: Bende Tibor). A másik toposza a szomorúfűz: „Szomorú fűz ráhajlik az anyám fejfájára. / Árnyékot ad nekem is, ha elmegyek hozzája. […] Ez alatt a fűzfa alatt szeretnék nyugodni, / Veled együtt édesanyám, együtt megpihenni” (szöveg: Ferkó István).
És eszembe jut Zalabai Zsigmond megkapó szociográfiája szülőfalujáról, Ipolypásztóról: Hazahív a harangszó. Az erdélyi Sóvidéken Hazanéző címmel jelenik meg irodalmi lap, benne sokszor a „hazanézős” költőkkel.
Közigazgatásilag érthető, de érzelmi szempontból nem szerencsés, hogy ma már senki sem születik falun, talán még kisvárosban sem.
A városi kórház helyszíne kerül a születési anyakönyvi kivonatba. Ady Endre ma nem Érmindszenten, hanem Nagykárolyban, Szatmárnémetiben vagy Debrecenben születne. Pedig valószínűleg több köze van az embernek ahhoz a településhez, ahol él, mint ahhoz a kórházhoz, ahol meglátta a napvilágot. Én szerencsés vagyok, mert a Méhes utcai szülőotthonban jöttem a napvilágra, öt percre a házunktól, s bár sok csábítás ért, de máig nem szakadtam el a Rákos-patak mentétől.
