Megszólal a szülőföld

Ha valakinek megemlítjük a szűkebb-tágabb szülőföldjének a nevét, hirtelen megindulnak benne a gondolatok, sőt olykor visszatér a nyelvjárásához is.

A nevek adnak otthonosságot, kapcsolatot a tájhoz, szülőföldhöz: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: Budapest” (szöveg: Bereményi Géza, zene: Cseh Tamás). Egy-egy településnév a magunkba gyűjtött kulturális ismeret által válik jelentésessé. Nekünk, magyaroknak valószínűleg többet jelent Budapest neve, mint egy németnek vagy amerikainak.

Így vagyunk valamennyi településnevünkkel. Ha Szekszárd (a legkisebb megyeszékhely), akkor önkéntelenül beugrik: „Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem”, ezt ugyan Karinthy Frigyes írta Babits Mihályra utalva. Ha elzarándokolunk Szekszárdra, megismerkedhetünk Mészöly Miklós és Baka István emlékével is. És máris megtelik jelentéssel a név. Ha még a név történetét is fejtegetjük, Kézai Simon Gestájáig visszamehetünk, s a Szekszárd–Szögszárd alakváltozatok – túllépve a hivatalos etimológián – az ősi magyar szeg- szóig visszavezethetnek bennünket – akárcsak Szeged esetében.

Ha már Szeged: amint befut az intercity Szegedre, megpillantjuk a kéttornyú dómot, kinek beugrik Tömörkény István, Móra Ferenc, József Attila, Radnóti Miklós neve, kinek az árvíz, kinek a szabadtéri játékok, kinek rokona, ismerőse; s ezek így együtt teszik személyes jelentésűvé az önmagában is híres-neves városnevet.

Megfigyeltem, ha valakinek megemlítem a szűkebb-tágabb szülőföldjének a nevét, hirtelen megindulnak benne a gondolatok, sőt olykor visszatér a nyelvjárásához is. Megszólal a tájnév: Bihar, Nógrád, Szatmár, Somogy és a helynév: Bakonyszentlászló, Karád, Székelyhíd, Szögliget.

A szülőföldhöz kötődés mindenki számára egyéni. Van, aki menekül, van, aki ragaszkodik, van, aki visszatér. A népi érzelmeket megszólaltató falvédőszövegek között ott szerepel: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba…” Gyakori toposz ez is: fatornyos falu, fatornyos kis haza. Azt jelenti: a világtól félreeső hely, helység, ahonnan valaki származik, s ahonnan messze elkerült, valakinek a szülőfaluja, esetleg szülővárosa. Hazament a fatornyos falujába, hazájába.

A magyar nóta olykor túláradó, de hiteles kifejezője a szülőföldhöz való ragaszkodásnak. Egyik toposza a vén diófa: „Vén diófa árnyékában egy kis lóca állott, / Azon ült az én nagyapám, oly sokat nótázott” (szöveg: Bende Tibor). A másik toposza a szomorúfűz: „Szomorú fűz ráhajlik az anyám fejfájára. / Árnyékot ad nekem is, ha elmegyek hozzája. […] Ez alatt a fűzfa alatt szeretnék nyugodni, / Veled együtt édesanyám, együtt megpihenni” (szöveg: Ferkó István).

És eszembe jut Zalabai Zsigmond megkapó szociográfiája szülőfalujáról, Ipolypásztóról: Hazahív a harangszó. Az erdélyi Sóvidéken Hazanéző címmel jelenik meg irodalmi lap, benne sokszor a „hazanézős” költőkkel.

Közigazgatásilag érthető, de érzelmi szempontból nem szerencsés, hogy ma már senki sem születik falun, talán még kisvárosban sem.

A városi kórház helyszíne kerül a születési anyakönyvi kivonatba. Ady Endre ma nem Érmindszenten, hanem Nagykárolyban, Szatmárnémetiben vagy Debrecenben születne. Pedig valószínűleg több köze van az embernek ahhoz a településhez, ahol él, mint ahhoz a kórházhoz, ahol meglátta a napvilágot. Én szerencsés vagyok, mert a Méhes utcai szülőotthonban jöttem a napvilágra, öt percre a házunktól, s bár sok csábítás ért, de máig nem szakadtam el a Rákos-patak mentétől.