időjárás 11°C Eufrozina , Kende 2022. szeptember 25.
logo

A későn jövő ember

Tóth Ida
2019.11.22. 14:48

Makláry Klekner Péterné 1945. július 7-én kelt levelében olvasom: „Édes Api, mikor fogod Te Lacikát látni? Olyan nagy már, talán szaladni is fog, mire meglátod.” Api – Makláry Klekner Péter m. kir. csendőr százados – a második világháború végén esett hadifogságba. Mint sok tízezer társát, marhavagonba zsúfolva, embertelen körülmények között szállították ki a Szovjetunióba. A pokol első állomása a Románia területén fekvő Foksány volt, az elosztóhely, majd az Uráli Gazdasági Körzet Szverdlovszki területére, a Karpinszk helységben lévő hadifogolytáborba vitték a foglyot, később az Ukrajnához közeli Voronyezsbe, egy idő után pedig ismét vissza Szibéria peremére.

Felesége 1948-ban még egyre hazavárja, lapokkal, levelekkel tartja a lelket a családfőben – és talán magában is. „Lacika: Mami, kérek papírt, írok Apinak… Miután megkapta, firkálni kezd, s mondja: édes Apikám, köszönöm szépen a karácsonyfát. Mondom neki, Lacika, Api nem a Jézuska, Api olyan, mint a mami vagy az Amama, Api haza fog jönni, és akkor mindig itt lesz. – És akkor játszik velem? Akkor fog velem biciklizni meg gurigázni? – Egészen biztosan fog, ugye, Apikám?!”

Az édesapát csaknem hat év hadifogság után, 1950 decemberében hozták vissza Magyarországra, de még ekkor sem engedték el, helyette börtönbe zárták, és igazoló eljárást folytattak ellene. Csak miután semmiféle terhelő adatot nem találtak rá nézve a hatóságok, hagyták végre hazamenni Szegedre. 1951. május 29-én este kelt a távirat Budapestről: „Reggelre nálatok vagyok = Pétered.” A család 1944 és 1951 közötti naplóit és leveleit mint a gyermekkor dokumentumát Lacika bátyja, Maklári Vinkler Péter Későn jövő ember – Várunk haza, édes Uram címmel kötetbe szerkesztette. Olvasva a nagymama aggódó üzeneteit, az anya naplóját, szívből jövő imádságait és vallomásait, az apa szikár, mégis vágyakozással teli feljegyzéseit egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy a fogoly végül megmenekült. Volt, hova, volt, kihez hazajönnie. Már a megszólítások – „Édes kicsi Asszonykám!” Drága egyetlen Asszonyom!” Vagy: „Édes Uram, Péterkém!”, Drága jó Uram, Apikánk!” – tömörítik a szeretetmegnyilvánulásokat és a közös jövőbe vetett reményt.

A család küzdelmei mellett a korabeli társadalomról, a katonák, csendőrök és polgári személyek, orvosok, művészek, kétkezi munkások hétköznapjairól is átfogó képet nyújt a Szakály Sándor történész ajánlásával megjelent kötet. Megelevenedik azoknak a polgároknak a sorsa, akiket javító-nevelő munkára ítéltek a szovjet „igazságszolgáltatás” bírái, vagy „egy kis munkára” – málenkij robotra hurcoltak. Még ma sem tudjuk pontosan, hányan voltak, és hány tízezren nem látták viszont soha többé szülőföldjüket. Ezekből a történetekből a következő nemzedékek, a gyerekek, unokák, dédunokák sorsa is kirajzolódik.

Makláry Klekner Péter hazaért, a levelezés befejeződött. A napló végén olvasható a feleség imája, aki azért fohászkodik, hogy férjével együtt is maradjanak, együtt nevelhessék gyerekeiket a jóra, a becsületre. A szerkesztő az Epilógusban még megemlékezik arról, hogy szülei boldogan éltek, és bár nem kerülhették el, hogy szembesüljenek az „új világ” eszméivel, továbbra is meghatározó érték maradt számukra az Istenbe vetett hit. És született még egy kisfiuk, András.

(A későn jövő ember. Várunk haza, édes Uram! Naplók és levelek, 1944–1951. Szerk.: Maklári Vinkler Péter. Püski Kiadó, Budapest, 434 oldal. Ármegjelölés nélkül)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.