– Hány kelet-európai országból tudósított 1989–1992 között?
– Dolgoztam Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban, utóbbiban többször is, a balti államokban.
– Reménykedett abban, hogy még az ön életében a térségben lejátszódhat ilyen történelmi fordulat?
– Nem.
– Rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás zajlott le Kelet-Európában?
– Ez játék a szavakkal. Volt egy gazdasági és politikai modell, amelyet ismertünk, és helyette jött egy másik, amelyet szintén ismerünk. Az ország lakossága is érezte ezt. A politikai helyzet arról szólt, hogy megszűnjék az előző rendszer, amely gazdaságilag életképtelenné vált. Hogy ez váltás vagy változtatás volt, azt én nem akarom eldönteni.
– Azért korántsem mindegy, hogy egy folyamat természetes velejárója volt-e az eseményeknek, vagy kívülről sugallt, esetleg irányított láncolatot láthattunk.
– Most már értem: a kérdés arra vonatkozott, hogy mekkora volt a külső hatás. A Szovjetunió elvesztette a hidegháborút, ha úgy nézzük, ez külső hatás. De a körülmények olyanok voltak, hogy a birodalom magától felbomlott. Nem tenném le egyik mellett sem a voksomat, hogy váltás vagy változtatás, talán is-is.
– Milyen erők voltak képesek irányítani ezt a folyamatot?
– Nem irányították. A Szovjetunió a nyolcvanas évek kezdetétől elveszítette azt a nagyhatalmi harcot, amelyet a fejlett elektronikában, a technológiában általában az Egyesült Államokkal vívott. Gazdasága nem volt képes a nagyhatalmi, globális törekvéseket fedezni. Ezek után nem maradt más hátra, előbb-utóbb le kellett írni a birodalmat.
– Az 1989-es változások felkészületlenül érték a Nyugatot, benne az Egyesült Államokat is. Vezető politikusok szinte minden egyes beszédükben azt hangsúlyozták, hogy számukra a legfontosabb a stabilitás megőrzése, ez pedig nem jelenthet mást, mint a szovjet hegemónia fenntartását a térségben. Hogy vélekedik erről a megközelítésről?
– Ez tökéletesen így volt. De amit Nyugaton elsősorban hangsúlyoztak: nem szabad megnehezíteni Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár helyzetét Moszkvában. Ne felejtsük el, hogy a Szovjetunió a kelet-európai változásokat csak két év múlva követte, és akkor is azért, mert volt az a „szerencsétlen” puccs, amely a Szovjetunión belül megágyazott ennek a változásnak. Gorbacsov pedig még elevickélt volna jó ideig. Ha 1985-ben mást választanak főtitkárnak, akkor még sokáig dolgunk lett volna a Szovjetunióval. A nyugatiak úgy vélték – ez Thatcher brit kormányfő mondása –, Gorbacsovval lehet üzletet kötni. Nyugatról nézve az akkori helyzetet úgy látták, ha a kelet-európaiak túlságosan ficánkolnak, akkor Gorbacsov megbukik, utána jön helyette keményebb vonal. Ez volt a politikailag uralkodó elképzelés, és nem annyira az, hogy fenn kell tartani a stabilitást. Tehát nem elsősorban kétpólusú világ fenntartására törekedtek. Az, hogy a Szovjetunió szétesett, az pluszajándék volt.