A széthullás ajándéka

Oplatka András újságíró, történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja Svájcban él. A harminc évvel ezelőtt történt kelet-európai rendszerváltást a svájci konzervatív lap, a Neue Zürcher Zeitung külpolitikai tudósítójaként közvetlen közelről figyelhette meg.

Ilyen volt, ilyen lett: keletnémet határőrök a berlini falnál 1990 márciusában; és ugyanaz a helyszín 2019 októberében Fotó: Fabrizio Bensch Forrás: Reuters

– A kelet-európai rendszerváltozások egyik érdeme az – eltekintve a romániai eseményektől –, hogy emberáldozatok nélkül zajlott le. Ettől tartott-e a Nyugat, hogy a térségben elszabadulnak az indulatok, és ezért szajkózta a stabilitás fenntartásának szükségességét, mert ha lépni kellett volna, akkor sem lettek volna képesek azokba a folyamatokba beavatkozni?

– Nem gondolom ezt. Ami 1989–91-ben történt, arra a Nyugatnak nem volt semmiféle forgatókönyve, sőt semmiféle elképzelése sem. Hogy itt forradalmak lesznek, arra a kutya sem gondolt. A jelenkorból olvasva nagyon vicces sok akkori nyugatnémet politikus véleménye – általában a nyugati megszólalóké –, akik még 1989 nyarán nyilatkoztak. Szerintük a német újraegyesítés „a mi nemzedékünkben” nem fog bekövetkezni, és eleve nem is aktuális. A kremlinológusok leírták, hogy a Szovjetunió nem a végét járja, hanem a kezdetén van a dolgoknak. De például Zbigniew Brzezinski, aki az amerikai külpolitika egyik irányítója volt, ’88-ban megjelent könyvében kifejtette, hogy a szovjet peremvidékeken bizonyos nacionalista nyugtalanság tapasztalható, amely 2020-30 tájékán akár a Szovjetunió végéhez vezethet. Mindez csupán illusztrációja annak, hogy mennyire váratlanul érte a nyugati politikai világot az események folyamata.

– Ön szerint milyen szerepe volt a változásokban Bush és Gorbacsov 1989. december elején lezajlott máltai csúcstalálkozójának?

– Az legenda, hogy ott újra felosztották a világot. Gorbacsov jó marxistának bizonyult, ugyanis Engelsnek volt egy mondása, hogy a szabadság az, ha elismerjük a szükségességet. Ekkorra már Románia kivételével az összes kelet-európai országnak lezajlott a maga vértelen forradalma. Egy hónapja leomlott a berlini fal. Gorbacsov ekkor már csak rábólintani tudott – és ezt meg is tette – a fejleményekre. De azt is hozzá kell tenni, hogy a szovjet döntés az NDK feladásáról csak 1990. január végén született meg. A máltai csúcsnak abban állt a jelentősége, hogy a két nagyhatalom – ha a Szovjetuniót még ezzel a jelzővel lehetett illetni – megegyezett: hagyják a folyamatokat a maguk útján menni.

Ilyen volt, ilyen lett: keletnémet határőrök a berlini falnál 1990 márciusában; és ugyanaz a helyszín 2019 októberében
Fotó: Reuters

– Melyik volt az a pillanat vagy esemény a rendszerváltás menetében, amikor már nem lehetett visszatérni a szocialista korszakhoz?

– Úgy vélem, hogy jelentős pont volt az, amikor 1990 elején a Szovjetunió feladta az NDK-t. Aztán, amikor Gorbacsov a Kaukázusban beleegyezett abba, hogy lényegében eladják az NDK-t a Német Szövetségi Köztársaságnak. Ezen túlmenően Gorbacsov hozzájárult ahhoz, hogy az NDK szerves része legyen Nyugat-Németországnak, és a NATO-hoz tartozzék. A végső pillanat pedig az 1991 augusztusában bekövetkezett Gorbacsov-ellenes puccs, amely után a Szovjetunió szétesett.

– A Varsói Szerződés felszámolásához kötődik egy ma már legendának számító elem, mégpedig az, hogy a budapesti találkozó végén Antall József akkori miniszterelnök kész javaslattal állt elő a keleti katonai tömb feloszlatásáról, amire Gorbacsov egyetértően felelt. Ilyen nagy szerepünk volt a katonai szövetség jobblétre szenderülésében?

– Tudtommal valóban a magyar kormány volt az, amely ezt a javaslatot beterjesztette. De ez is olyan dolog volt, hogy erre megérett az idő, hiszen már 1991-ben jártunk. Ha nem Antall, akkor majd más állt volna elő a javaslattal. A Varsói Szerződés idejétmúlttá vált, amikor Kelet-Európában már szabadon választott kormányok léteztek, hiszen ez kényszerszövetség volt.

– Ön könyvet írt Németh Miklósról, az MSZMP utolsó kormányfőjéről. Mennyire volt tudatos az a külpolitika, amelyet a kabinetje folytatott – vagy csak mentek az árral?

– Némethnek mint kormányfőnek volt külpolitikai áttekintése, olvasta a jelentéseket, hiszen naponta kellett foglalkoznia a nemzetközi helyzettel. Még akkor is, ha Horn Gyula azt állította, hogy ő csinálta a külpolitikát, és Miklós nem értett hozzá. Ez nem így volt. Például az, ahogy Magyarország kinyitotta nyugati határát, nagyon komoly külpolitikai döntés volt, amelyet Németh Miklós hozott meg. A két Németország vitájában a magyar fél végül is Nyugat-Németországot választotta. Ilyesmi korábban soha nem történt, nem történhetett. Ám a magyar kormány azt nem láthatta előre, hogy határozatának milyen következményei lesznek, és főleg, hogy azok ilyen rövid időn belül bekövetkeznek.

– Beszéljünk a következményekről: Magyarországon nem ez volt-e a fordulópont a rendszerváltásban, amikor semmiféle szovjet reakció nem érkezett a határnyitásra?

– Igen is meg nem is. Egyike volt a meghatározó eseményeknek. A határnyitás előtt nem volt egyeztetés a szovjet vezetéssel, a határ megnyitására Magyarország Moszkvában nem kért engedélyt. Március elején Németh Miklós látogatást tett a Szovjetunióban, és ott közölte, hogy Magyarország le fogja bontani a vasfüggönyt. Erre Gorbacsov rábólintott. Akkor hangzott el a híres mondás Gorbacsov szájából: egy biztos, amíg én ezen a széken ülök, addig nem lesz egy új 1956. Némethék ennek a tudatában politizáltak. Mihail Gorbacsov állta a szavát. A legnagyobb történelmi tette az volt, hogy a térségben nem alkalmazott erőszakot. Azt hiszem, alkatilag irtózott az erőszaktól, és békésen akart mindig politizálni. Hogy ez hova vezetett, és az ő szempontjából hova vezetett, az már más kérdés.

Oplatka András
Fotó: Havran Zoltán

– Gorbacsov mellett az ön megítélése szerint az akkori világpolitikát alakító vezetők közül mely személyiségeknek elévülhetetlen az érdemük a kelet-európai rendszerváltásokban?

– Ronald Reagan amerikai elnök a maga – részben blöffölt – fegyverkezési politikájával végképp térdre kényszerítette a Szovjetuniót. Idősebb Bush elnök jó néhány nyugat-európai vezetővel ellentétben azonnal igent mondott Németország újraegyesítésére. És Helmut Kohl kancellár kiváló politikai ösztönnel ismerte fel, hogy – ki tudja, meddig – adott volt a lehetőség a német egység megteremtésére.

– Hogyan ítéli meg Antall József miniszterelnök mondását, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni, akkor lettek volna radikálisabb változások?

– Antallnak ez ironikus mondása volt. Ha jól emlékszem, a kérdés így szólt: Nincs tavaszi nagytakarítás, még mindig itt vannak a kommunisták, akik most szocialistának nevezik magukat, hogy lehet ez? Tetszettek volna forradalmat csinálni – szólt a válasz –, mert akkor lehetett volna tabula rasát végrehajtani, akkor lehetett volna mindenkit kisöpörni, de ez kiegyezéses rendszerváltás volt. Lengyelországban is ez a modell érvényesült, Romániába nem. Valójában még ma sem ismerjük pontosan a román változások mozgatórugóit. Én sokakkal együtt arra szavaznék, hogy a kommunista párt második vonala rendezett színházforradalmat, amely elég véresre sikerült. A cseheknél is erőszakkal kezdődött a rendszerváltás, a rendőrség egyetemistákat vert agyba-főbe. Aztán, amikor már egy hete zajlottak a békés tüntések a Vencel téren, a párt rájött, hogy már nincs kire támaszkodnia, a páncélosok nem jönnek a testvéri országokból, mint ’68-ban, akkor kitűzték a fehér zászlót. Az NDK-ban, ha Honecker maradt volna a párt feje, akkor nem biztos, hogy vértelenül zárultak volna az események. Óvakodjunk attól, amit gyakran mondanak, és amit hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ami és ahogyan történt, annak úgy kellett történnie. Egyes helyeken hajszálon múlt, hogy nem fordult az egész vérontásba. Lengyel- és Magyarországon a kerekasztal-tárgyalások után kiegyezéses rendszerváltás jött létre. 1991-ben Moszkvában vér nélkül dőlt össze egy világbirodalom, igaz, történtek balesetek, tankok elgázoltak egy-egy tüntetőt.

Id. George Bush, az Egyesült Államok elnöke őszibarackot vásárol a budapesti Nagy Vásárcsarnokban 1989 júliusában
Fotó: MTI/Kovács Attila

– Harminc éve szinte minden szem Kelet-Európára tekintett. Ha pillanatokra is, de az volt az ember érzése, hogy a világ figyelmének középpontjába kerültünk. Sőt még az is, hogy tetteinkkel, a tüntetésekkel, a pártalapításokkal világtörténelmet írtunk, még ha azok nem voltak is tudatosak.

– Vitatkoznék azzal a megjegyzésével, hogy kelet-európaiak nem voltak tudatában tetteik súlyának: politikusok, újságírók, de általánosságban a lakosság nagy része is tudta, hogy ezek a cselekedetek vízválasztók lesznek. Olyan eseményeket éltünk meg, amelyek nem minden nemzedéknek adatnak meg. Tudósítóként személyesen jelen lehettem a prágai bársonyos forradalom tüntetésein. Azért 250 ezer ember napról napra nem véletlenül megy ki a Vencel térre. A német menekültek előtti magyar határnyitás, amely 1989. szeptember 10-én történt meg Hegyeshalomnál, olyan világtörténelmi esemény volt, amely önmagán túlmutatott, és elvezetett Németország egyesítéséhez. A közép-európai országok valóban nem azok, amelyek a világtörténelmet és a világpolitikát jelentősen alakítják, de azokban a napokban történelmet írtak. Olyan események zajlottak néhány hónapig vagy esetleg fél évig, amelyekre az egész világ figyelt. Tény, hogy ezek a történések megváltoztatták Európa kettéosztottságát és képét. Ám ez a pillanat gyorsan elmúlt, a világnak nap mint nap ezer baja van, figyelme másra irányult, például a Közel-Keletre, az iraki háborúra, hadd ne soroljam.

– Az események következtében kialakult az egypólusú világ, amelynek az élén az Egyesült Államok áll. Voltak olyan időszakok, amikor történészek a történelem végéről, a béke korának beköszöntéről írtak. Ebből azonban nem sokat láthattunk.

– A világbéke 2000-ben csak Jókai Mórnál, A jövő század regényében született meg. Erről nyilván nem beszélhetünk. Most sokáig lehetne elemezni, hogy ki és milyen hibákat követett el, amelyek miatt ez nem következett be. Hogy benne volt-e az adott pillanatban a tartós kiegyezés, a tartós kompromisszumnak a lehetősége? Ez jó kérdés. Ezt akkor szokták mondani, amikor nem ismerjük a választ. Ma mindenesetre azt láthatjuk, hogy számos középhatalom nem kívánja elfogadni az egypólusú világ játékszabályait. Ázsia középső részén ilyen Irán, amely minden tevékenységével ellenáll ennek. Vagy ott van Putyin Oroszországa, amely nem mondott le birodalmi álmairól.