Eleinte azt hittem, hogy a hadifoglyok története csak a résztvevő nemzeteket érdekli, különösen bennünket magyarokat, hiszen az arányszámot tekintve az emberiség történetének ezt a legszörnyűbb fejezetét elsősorban a magyarság foglalta le magának közel egymillió hadifoglyával. De most már, hogy az idevonatkozó irodalmi munkák egy része a nagy nyugati nyelveken is megjelent, azt kell éreznem, hogy a hadifogságról szóló írásművek szokatlan mértékben foglalkoztatják az egész világ érdeklődését.
[…] Mi keresnivalója van például az írói tollnak és képzeletnek annál a történeti feljegyzésnél, amely szűkszavúan jegyzi fel, hogy mikor Moldvában, Sipotele nevű román faluban 1916–17 telén a magukra hagyott foglyok között kitört a kiütéses tífusz, hosszas könyörgés után végre egy francia katonaorvost küldtek ki az állapotok megvizsgálására, aki a vizsgálat megejtése után a látott borzalmak hatása alatt főbelőtte magát. Az orvosi jelentéstételnek ez a módja mindennél többet mond.
És mikor a szerbek 1915-ben Albánián keresztül délfelé egészen Valonáig hurcolták magukkal foglyaikat, az éhezők döglött lovakkal táplálkoztak. Harmincötezer emberből rövid idő alatt alig húszezer maradt életben, akik egyideig Korzika és Szárdinia között, Asinara szigetén tengődtek, majd hajókon előbb Franciaországba, később pedig Algír és Tunisz drákói szigorúságú légióiba kerültek, hogy aztán szétszóródjanak talán a Kongó dzsungeljeiben, a Fokföldön és Madagaszkár szénbányáiban. Magyar földművesek, magyar néptanítók, magyar kishivatalnokok, akiknek a béke éveiben talán még az sem adatott meg, hogy az életben egyszer csak Pestig is eljuthassanak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!