Ezerkilencszázhuszonkettőben, egy esős, borongós áprilisi hajnalon szűkszavú hivatalos táviratot kaptam, amely arról szólt, hogy a húgom férje, aki nyolc-esztendei fogság után végre hazatérőben volt és már csak két nap választotta el attól, hogy fiatal feleségét és kisfiát viszontlássa, a foglyokat szállító vasúti kocsiban kiütéses tífuszt kapott, irtózatos testi és lelki szenvedés után úgyszólván Európa küszöbére rogyva meghalt és holttestét kitették a vonatból.
„Beszedits zwanzigsten gestorben” – szólt a távirat és az élet ment tovább a maga útján. De engem azóta is üldöz ennek a halottnak és ennek az emberi sorsnak emléke. Jeltelen sírját hiába kerestem a Keleti-tenger kopár partjain, porhüvelye éppen úgy eltűnt az óperenciákban, mint sorsa és lelke, amely az emberi szenvedések legsötétebb poklából felemelkedve elveszítette e mélységben keresztény hitét és kétségbeesésében az ázsiai vallások gondolatvilágának ormain bolyongott. Ő, aki mélységesen katolikus volt és sohasem tette le nyakából azt a vékony kis aranyláncot, amelyen a Mária-érem függött, amikor nyolcévi hadifogság után Rigában belépett a magyar követ szobájába, kezét a homlokára illesztette és szinte a földig hajolt, mint hívő mohamedán.
Íme az emberi végzetben az istenek végzete, amit az északi népek sötét mitosza Ragna Rök néven az istenek alkonyának nevez és amit a világ végének érez.
Ennek a sorsnak emléke esztendőkön át mint szűnni nem akaró segélykiáltás hívta képzeletemet az emberiség legszörnyűbb katasztrófájának színterére. És én torkomba szorult szívvel rohantam, rohantam a füst és lángtenger felé, ahol minden összedőlt és romhalmazzá vált, amit az emberiség tízezeréves gondolkodása Istenről és önmagáról alkotott. Váratlan és megdöbbentő dolgok nyíltak meg előttem, amikor a hadifogság történetének tanulmányozásába fogtam. Az az egyéni sors, amely engem e feltáratlan mélységekbe vezetett s amelyről azt hittem, hogy kivételes, egyedülálló, forgószélként vágtató és minden mást túlharsogó tragédia, amelynek mérete és világtájakat átlengő drapériája az én szememben mindent felülmúlt, nemcsak a valóságot, de azt is, amit költői képzelet alkotott valaha s amelyről úgy éreztem, hogy csak Arany János Dantéről írt sorai közelíthetik meg: „E mélység fölött az értelem mérónja mint könnyű pehely szál fönnakad, föllebben…” – mindez egyszerre elszürkült, eltörpült és elcsitult, mert az ázsiai távolságokban rejtőző fogolytáborok mélyén, amiknek titkairól még most is csak nagyon keveset tudunk, száz és százezer ember hasonló és még ennél is megrázóbb tragédiája tárult a szemem elé.
