Haza, haza, haza!

Íme az emberi végzetben az istenek végzete, amit az északi népek sötét mitosza Ragna Rök néven az istenek alkonyának nevez és amit a világ végének érez.

Ezerkilencszázhuszonkettőben, egy esős, borongós áprilisi hajnalon szűkszavú hivatalos táviratot kaptam, amely arról szólt, hogy a húgom férje, aki nyolc-esztendei fogság után végre hazatérőben volt és már csak két nap választotta el attól, hogy fiatal feleségét és kisfiát viszontlássa, a foglyokat szállító vasúti kocsiban kiütéses tífuszt kapott, irtózatos testi és lelki szenvedés után úgyszólván Európa küszöbére rogyva meghalt és holttestét kitették a vonatból.

„Beszedits zwanzigsten gestorben” – szólt a távirat és az élet ment tovább a maga útján. De engem azóta is üldöz ennek a halottnak és ennek az emberi sorsnak emléke. Jeltelen sírját hiába kerestem a Keleti-tenger kopár partjain, porhüvelye éppen úgy eltűnt az óperenciákban, mint sorsa és lelke, amely az emberi szenvedések legsötétebb poklából felemelkedve elveszítette e mélységben keresztény hitét és kétségbeesésében az ázsiai vallások gondolatvilágának ormain bolyongott. Ő, aki mélységesen katolikus volt és sohasem tette le nyakából azt a vékony kis aranyláncot, amelyen a Mária-érem függött, amikor nyolcévi hadifogság után Rigában belépett a magyar követ szobájába, kezét a homlokára illesztette és szinte a földig hajolt, mint hívő mohamedán.

Íme az emberi végzetben az istenek végzete, amit az északi népek sötét mitosza Ragna Rök néven az istenek alkonyának nevez és amit a világ végének érez.

Ennek a sorsnak emléke esztendőkön át mint szűnni nem akaró segélykiáltás hívta képzeletemet az emberiség legszörnyűbb katasztrófájának színterére. És én torkomba szorult szívvel rohantam, rohantam a füst és lángtenger felé, ahol minden összedőlt és romhalmazzá vált, amit az emberiség tízezeréves gondolkodása Istenről és önmagáról alkotott. Váratlan és megdöbbentő dolgok nyíltak meg előttem, amikor a hadifogság történetének tanulmányozásába fogtam. Az az egyéni sors, amely engem e feltáratlan mélységekbe vezetett s amelyről azt hittem, hogy kivételes, egyedülálló, forgószélként vágtató és minden mást túlharsogó tragédia, amelynek mérete és világtájakat átlengő drapériája az én szememben mindent felülmúlt, nemcsak a valóságot, de azt is, amit költői képzelet alkotott valaha s amelyről úgy éreztem, hogy csak Arany János Dantéről írt sorai közelíthetik meg: „E mélység fölött az értelem mérónja mint könnyű pehely szál fönnakad, föllebben…” – mindez egyszerre elszürkült, eltörpült és elcsitult, mert az ázsiai távolságokban rejtőző fogolytáborok mélyén, amiknek titkairól még most is csak nagyon keveset tudunk, száz és százezer ember hasonló és még ennél is megrázóbb tragédiája tárult a szemem elé.

Eleinte azt hittem, hogy a hadifoglyok története csak a résztvevő nemzeteket érdekli, különösen bennünket magyarokat, hiszen az arányszámot tekintve az emberiség történetének ezt a legszörnyűbb fejezetét elsősorban a magyarság foglalta le magának közel egymillió hadifoglyával. De most már, hogy az idevonatkozó irodalmi munkák egy része a nagy nyugati nyelveken is megjelent, azt kell éreznem, hogy a hadifogságról szóló írásművek szokatlan mértékben foglalkoztatják az egész világ érdeklődését.

[…] Mi keresnivalója van például az írói tollnak és képzeletnek annál a történeti feljegyzésnél, amely szűkszavúan jegyzi fel, hogy mikor Moldvában, Sipotele nevű román faluban 1916–17 telén a magukra hagyott foglyok között kitört a kiütéses tífusz, hosszas könyörgés után végre egy francia katonaorvost küldtek ki az állapotok megvizsgálására, aki a vizsgálat megejtése után a látott borzalmak hatása alatt főbelőtte magát. Az orvosi jelentéstételnek ez a módja mindennél többet mond.

És mikor a szerbek 1915-ben Albánián keresztül délfelé egészen Valonáig hurcolták magukkal foglyaikat, az éhezők döglött lovakkal táplálkoztak. Harmincötezer emberből rövid idő alatt alig húszezer maradt életben, akik egyideig Korzika és Szárdinia között, Asinara szigetén tengődtek, majd hajókon előbb Franciaországba, később pedig Algír és Tunisz drákói szigorúságú légióiba kerültek, hogy aztán szétszóródjanak talán a Kongó dzsungeljeiben, a Fokföldön és Madagaszkár szénbányáiban. Magyar földművesek, magyar néptanítók, magyar kishivatalnokok, akiknek a béke éveiben talán még az sem adatott meg, hogy az életben egyszer csak Pestig is eljuthassanak.

A háború lezajlása után ezeknek a foglyoknak egy töredéke és maradéka állítólag Afrika legdélibb kikötőjében a hazatérést sürgetve fegyvert ragad és a „lázadókat”, akiket a honvágy marcangol, angol gépfegyverek kaszálják le.

[…] Vagy hol kullog a meseszövés képzelete a magyar paraszt sorsa mögött, aki Észak-Szibériában megszökik a deportáltak közül, iránytűjére bízza magát, elindul a végtelen orosz pusztán abba az irányba, amerre a Duna-Tiszát sejti, de iránytűje észak felé, a halálos hómezőkre csalja, mert óriás és ismeretlen mágneses hegyek kisugárzása zavarja meg a hűséges iránytű szinte emberien érző, ideges remegését?

Hol van a fantáziának az a csapongása, amely nyomon tudná követni annak a két magyar hadnagynak az útját, akik Mandzsúriában felfeszítik a vasúti kocsi oldalát, kiugranak a robogó vonatból, gyalog vergődnek el Mukdenig, aztán Sanghai, a Csöndes-óceán szigetei. … San Franciskó ! … New-York ! … és megkerülve az egész földgolyót a háború kellős közepén, ne felejtsük el: a háború kellős közepén Anglián keresztül utat törnek maguknak haza, haza, haza! Az egyik tanító volt békében, a másik kereskedő.

(Zilahy Lajos bevezetője a Hadifogoly magyarok története című könyvben, 1930)