Bartók Béla népzenekutatói munkája a Kárpát-medencében – szlovák és román népzenék gyűjtése, feldolgozása Kodállyal egyetértésben – a saját népzenénk jobb megértéséhez járult hozzá. A múlt század elején jelentősen megnőtt az érdeklődés az ősi kultúrák iránt, oxfordi kiindulással megjelent a kulturális antropológia, Berlinben az összehasonlító népzenetudomány, s a németek olyan hangarchívumot alapítottak, amelybe a világ minden tájáról gyűjtötték az ősi zenéket.
Bartók, aki kapcsolatban állt a berlini hangarchívummal, arra jutott, hogy a környező népek népzenéjéből kitekintve tovább kutat. Elsőként Algériában járt, ahol 1913-ban három hónap alatt 118 felvételt sikerült rögzítenie. Talált egyezéseket, a Máramaros vidékén gyűjtött „hosszú énekek”-kel egyező perzsa–arab eredetű dallamtípust. A gyűjtésről írt tanulmányban mutat rá: „még nem tudjuk, megvan-e, vagy megvolt-e az ozmanli-törököknél, bolgároknál.” Gyűjtőútjait nem folytathatta az első világháború kitörése miatt.
Törökországba utazni 1936-ban adódott alkalma, ahol az említett rokonságot fellelte: „bozlak uzun hava”, azaz „hosszú dallam” néven. Törökországi területen 101 dallamot gyűjtött, a tervezett folytatást ezúttal a második világháború kitörése akadályozta meg. A török gyűjtés eredményeinek összegzésére már Amerikában került sor, a Columbia Egyetem zenei könyvtárában helyezte el az erre vonatkozó munkáját. Ezt jóval halála után, 1976-ban adták ki angol nyelven először Amerikában és Magyarországon is, később Törökországban török fordításban 1991-ben és 2017-ben.
Sipos János mind a török terület, mind pedig Bartók népzenegyűjtésének jó ismerője, játszott az egykori Kalamajka együttesben, és aktívan gyűjtött népzenét, több évig élt Ankarában, tanulmányai jelentek meg a török népzenéről. Vállalkozott Bartók e munkájának magyar nyelvű fordítására, megjelentetésére, többek között a Bartók Archívum és a Gül Baba Türbéje Örökségvédő Alapítvány támogatásával, amelyek vezetői, Vikárius László és Szalai István előszavát olvashatjuk a kötetben.
