Csillagkeresztes hölgyek az „óvodában”

A kapu, melyen kifordultunk, egy Pozsonyi úti háznak a kapuja volt. Itt laktam testvéreimmel együtt június vége óta, mióta a zsidókat összeköltöztették (hogy még jobban összetarthassanak). Hatágú, nagy csillagot tettek a kapura, a Dávid csillagát. A Margitszigetről mindenkinek tisztulni kellett, már azon a vasárnap, március 19-n, mikor a németek megszállták az országot. Kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus-szállóba. Egymagamnak engedték meg, hogy csak hétfőn reggel költözzem ki; én nemcsak egy-két bőrönddel voltam, mint az üdülővendégek meg a betegek, teli voltam könyvvel, képpel meg mindenemmel; velem volt az egész életem. Harminchárom évet töltöttem a Szigeten. Mikor reggel nyolc órakor kifelé indultam, helyet foglalván a lovas stráfkocsin, egy hosszába állított bőröndön, a szobafőnök, a kedves Misley avval búcsúzott, hogy semmit se búsuljak, jöhetek vissza két hét múlva. Ez nem megszállás, azt mondja, szó sincs róla, ez átvonulás és vonalbiztosítás: őt beavatták tegnap a szálláscsináló urak. Elhittem, komolyan; oly jólesett ezt elhinni. Továbbadtam a jó hírt a városban, mindenki kinevetett. Leköltöztem a testvéreimhez a Thököly útra. Onnét telepedtünk azután júniusban a Pozsonyi úti csillagos házba, egy negyedik emeleti lakásrészbe, kínos-keserves két hét után, míg az utolsó órában valami tűrhető elhelyezést kaptunk.

[…] Megismerkedtem már az első napokban a háznak egynéhány lakójával, az óvóhelyen (elnevezte valaki Pesten óvodának). Volt nap, hogy négyszer-ötször is lemenekültünk. Egypárszor az elején megpróbáltam ott maradni a lakásban, de mindig felküldött értem a házparancsnok, muszáj volt lemenni. Amire olyan irtózattal gondolt az ember, mikor Antwerpen bombázását olvasta, azt ugye megszokta már itthon; mikor bombázás közbe fenn bújtam a lakásban, nem mondom, ha közel esett egy-egy robbanás, átrohant rajtam a rettenet, de általába zavartalanul olvasgattam. Nekünk zsidóknak fő szenvedésünk a kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás. Ahhoz képest kismiska a bombahalál. Itt is, úgy mint a Thököly úton, bombázás alatt, föl-fölmentem az udvarba cigarettázni. A Pozsonyi úton is kerekedett olyan buzgó cigarettás csoport, férfi, nő, az egész bombázást az udvaron állották volna végig, ha a sűrűbb becsapódások perceiben le nem hajt bennünket a házparancsnok. Nem bánta volna a mi szabadságunkat, de tartani kellett a tömb parancsnoktól, az itt-ott felbukkant a tömb udvaraiban; súlyos büntetés várta, akit bomba­eséskor a szabadban találtak. […] A szomszédolás az egész háznak divatja volt; természetes, mind a magukhoz valót látogatták. De nemcsak vagyoni helyzet és nívó szerint ment a szelekció, nem; voltak olyan bigott antiszemiták (akik már keresztényeknek születtek vagy húsz éve kitértek), nem jártak össze, nem is érintkeztek zsidókkal, mármint frissen kitértekkel. Még a gyerekekre is vigyázni próbáltak, azok se érintkezzenek a csak tegnap kitértek gyerekeivel. A Thököly úti óvóhelyen egy sváb postáskisasszony nem engedte maga mellé ülni húgomat (ki magyar szakos tanárnő). Itt a Pozsonyi úton első óránkon, mikor az óvóhelyre bukdácsoltunk, itt meg azon épülhettem, hogy egy hölgy felpattant a padról ,,nem ülök zsidó mellett!” felkiáltással. A másik hölgy, aki az urával oda leült, méltatlankodva fordult felénk:

– Mit szólnak ehhez a szemtelenséghez? Két éve katolikusok vagyunk.

Ennek az asszonynak is amannak is gyémánt keresztecske villogott a nyakában. Az ilyen nőket a tavaszon elnevezték csillagkeresztes hölgyeknek. A kitért asszonyok tüzesebb antiszemiták voltak, mint a kitért urak. Különben szinte minden zsidó, az is, aki megmaradt a felekezete mellett, az is mind antiszemita. Irtózik a többi zsidótól. Azoknak a ,,bűneiért” kell néki is szenvedni. Meg ha csak ő maga volna zsidó a világon, vitrinbe tartanák őt, tisztelnék, mint az ereklyét. De hát rengeteg sok a zsidó; és ha zsidók a Földön nem volnának, néki se kellett volna zsidónak születni.

Eldiskuráltunk az asszonynéppel V. igazgató úréknál; művelt nők, kedvesek. Volt itt is, másfelé is a házban egynéhány jóképű nő; kérdezhetitek, valamelyik nősténynek nem udvaroltam-é. Hát nem. Pedig úgy kellett volna most a szerelem, mint a cigaretta ahogy kellett. De nem, nem, nem, nem volt arcom, nem volt szívem-lelkem olyan asszonyhoz-lányhoz közeledni, kinek urát, vőlegényét elragadták. Még a flört, még a viszony se csak az érzékek dolga ugyebár. És egyetlenegy házbeli nőre se foghatom rá, hogy szóval, szemmel kínálkozott volna nekem vagy más férfinak. Azért ha bánatban és félelemben éltek is, persze, mert nők, mind adtak valamit arra, hogy tessenek az embernek; cicás kényességgel púderezkedtek, korrigálgatták a szájokat; van olyan mosolyuk, van olyan pillantásuk, amelyik mindennap kérdi vigyázatosan; jólesik rám nézni magának, kívánatosnak talál? Mert az nékik úgy kell, mint a levegő.

(Részlet Szép Ernő Emberszag című regényéből, 1945. AZ ENSZ közgyűlése 2005-ben az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóját, január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította.)