A kapu, melyen kifordultunk, egy Pozsonyi úti háznak a kapuja volt. Itt laktam testvéreimmel együtt június vége óta, mióta a zsidókat összeköltöztették (hogy még jobban összetarthassanak). Hatágú, nagy csillagot tettek a kapura, a Dávid csillagát. A Margitszigetről mindenkinek tisztulni kellett, már azon a vasárnap, március 19-n, mikor a németek megszállták az országot. Kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus-szállóba. Egymagamnak engedték meg, hogy csak hétfőn reggel költözzem ki; én nemcsak egy-két bőrönddel voltam, mint az üdülővendégek meg a betegek, teli voltam könyvvel, képpel meg mindenemmel; velem volt az egész életem. Harminchárom évet töltöttem a Szigeten. Mikor reggel nyolc órakor kifelé indultam, helyet foglalván a lovas stráfkocsin, egy hosszába állított bőröndön, a szobafőnök, a kedves Misley avval búcsúzott, hogy semmit se búsuljak, jöhetek vissza két hét múlva. Ez nem megszállás, azt mondja, szó sincs róla, ez átvonulás és vonalbiztosítás: őt beavatták tegnap a szálláscsináló urak. Elhittem, komolyan; oly jólesett ezt elhinni. Továbbadtam a jó hírt a városban, mindenki kinevetett. Leköltöztem a testvéreimhez a Thököly útra. Onnét telepedtünk azután júniusban a Pozsonyi úti csillagos házba, egy negyedik emeleti lakásrészbe, kínos-keserves két hét után, míg az utolsó órában valami tűrhető elhelyezést kaptunk.
[…] Megismerkedtem már az első napokban a háznak egynéhány lakójával, az óvóhelyen (elnevezte valaki Pesten óvodának). Volt nap, hogy négyszer-ötször is lemenekültünk. Egypárszor az elején megpróbáltam ott maradni a lakásban, de mindig felküldött értem a házparancsnok, muszáj volt lemenni. Amire olyan irtózattal gondolt az ember, mikor Antwerpen bombázását olvasta, azt ugye megszokta már itthon; mikor bombázás közbe fenn bújtam a lakásban, nem mondom, ha közel esett egy-egy robbanás, átrohant rajtam a rettenet, de általába zavartalanul olvasgattam. Nekünk zsidóknak fő szenvedésünk a kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás. Ahhoz képest kismiska a bombahalál. Itt is, úgy mint a Thököly úton, bombázás alatt, föl-fölmentem az udvarba cigarettázni. A Pozsonyi úton is kerekedett olyan buzgó cigarettás csoport, férfi, nő, az egész bombázást az udvaron állották volna végig, ha a sűrűbb becsapódások perceiben le nem hajt bennünket a házparancsnok. Nem bánta volna a mi szabadságunkat, de tartani kellett a tömb parancsnoktól, az itt-ott felbukkant a tömb udvaraiban; súlyos büntetés várta, akit bombaeséskor a szabadban találtak. […] A szomszédolás az egész háznak divatja volt; természetes, mind a magukhoz valót látogatták. De nemcsak vagyoni helyzet és nívó szerint ment a szelekció, nem; voltak olyan bigott antiszemiták (akik már keresztényeknek születtek vagy húsz éve kitértek), nem jártak össze, nem is érintkeztek zsidókkal, mármint frissen kitértekkel. Még a gyerekekre is vigyázni próbáltak, azok se érintkezzenek a csak tegnap kitértek gyerekeivel. A Thököly úti óvóhelyen egy sváb postáskisasszony nem engedte maga mellé ülni húgomat (ki magyar szakos tanárnő). Itt a Pozsonyi úton első óránkon, mikor az óvóhelyre bukdácsoltunk, itt meg azon épülhettem, hogy egy hölgy felpattant a padról ,,nem ülök zsidó mellett!” felkiáltással. A másik hölgy, aki az urával oda leült, méltatlankodva fordult felénk:
