Köd a Királyhágón

Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni – így indítja rövid cikkét Kosztolányi Dezső a Nyugat 1920. márciusi számában, annak is a vége felé, a kritikai rovatban.

Erdély, 1940. szeptember Soproni huszárok Királyhágó térségében a második bécsi döntést követõ erdélyi bevonulás idején. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen. Fotó: MTI Fotó: Reprodukció

Erdéllyel nem nehéz bennünket megríkatni – így indítja rövid cikkét Kosztolányi Dezső a Nyugat 1920. márciusi számában, annak is a vége felé, a kritikai rovatban. „Édes véreink szenvednek ott, kikkel már több mint egy éve nem beszélhetünk […], és a szavukat se halljuk, mintha valami bányaomlás eltemette volna őket…” Különös könyvismertetés első mondatai kezdődnek így, ezekkel a feketén pátoszos szavakkal, és a méltatás azért különös, mert bár egy kötetet forgat és mérlegel a kritikus, lényegében ilyen-olyan másolatban szállongó lapokat kapkod össze, néha szinte a szavaló szájakról szed össze strófákat. Ráadásul olyan verselőről van szó – hihetünk a minden magyar költeményt számon tartó Kosztolányinak –, akinek híre sem volt korábban.

Kataklizma dobta őt föl „egy éve”, nincs neve, ha volt is, elveszítette vagy elhagyta, Végvári-nak mondják: „Erdély földjén az utolsó bárd”. Egy költő, aki lemond legszentebb védjegyéről, a nevéről, és aligha félelemből, inkább azért, hogy szava ne csak az övé, hanem mindenkinek a szava lehessen; a kor teremtette „irodalmi típus: a tébolygó és titkoníró magyar poé­ta, az álarcos költő […], akinek földönfutó magyar szavaival kell bujdosnia átkozott módjára egy elátkozott földön.”

Ez az „egy év” éppen most fejeződik be – száz évvel ezelőtt… Előttem a Végvári versek sokadik fotómásolata, gyarló kötésben, a legutóbbi rendszerváltozás pillanatából, amikor végre újra fájhatott – nyilvánosan és ennek hangot adva – az, ami fantomfájdalomként gyötörte és gyötri a magyarságot egy évszázada.

Ez az „egy év” az, amikorra minden eldől, végérvényesen, amikor és ahogy a magyar világ kétharmada idegen impériumok hatalmába kerül, és ez a versgyűjtemény annak a költői tükre, hogy miként, milyen moccanásokon keresztül tűnt el a „magyar világ” Zsablyától Ökörmezőig, ­Gölnicbányától Monyorókerékig és Szépkenyerűszentmártonig. A falvakban és a városokban, az utcákon és a házakban, a közéletben és a lélekben, a történelemből és az anyanyelvben.

De most csak a százéves Kolozsvárt képzeljük magunk elé, a – mondhatni – „kisebbik Magyarország” fővárosát, a hazátlanná vált Végvári otthontalanná vált lakhelyét. Az intézmények eltűnését és hajdani önmaguk ellen fordulását számon tartja a történettudomány, a rendelkezéseket és a legdurvább atrocitásokat is; némely regények, családi levelezések, újságcikkek, periratok és naplók alapján szinte napra pontosan magunk előtt látjuk az élet démoni metamorfózisát. Olyan változást, amelyre senki nem lehetett felkészülve, amely a test és lélek olyan tartalékait volt kénytelen megmozdítani, amilyennek a meglétéről, úgy lehet, nem is volt tudomásunk.

Azt tudjuk, hogy – itthoni „irredenta” könyveimet lapozgatom – 1918. december 24-én megszállják a románok a kolozsvári főpostát, és azon nyomban kétszáz terítékes bankettet tartanak a New York étteremben a tisztjeiknek és Kolozsvár előkelő román urainak. És fél szemmel a szálloda ablakából azt is látjuk, amint a hiányos ruházatú nők és román bakák hórát táncolnak a Mátyás-szobor körül.

Az új évben, január 15-én letartóztatják a magyar főkormánybiztost, és 18-án 9 órakor elfoglalják a megyeházát: ebben a pillanatban szűnik meg a magyar szupremácia a Királyhágón túli Magyarországon. Tudjuk, hogy 1919. május 10-én kapnak ultimátumot az egyetem tanárai a hűségeskü letételére, és 12-én már katonák hajtják ki őket az utcára, s azt is olvassuk, hogy a Z. 599/1920 számú ukázzal lakoltatják ki Ferencz József unitárius püspököt a rezidenciájáról, és 1921. november 1-jén szállítják egy textilgyár padlására a 48-as ereklyemúzeum kincseit… És folytathatnánk. A végtelenségig s tán napjainkig.

De azt nem tudjuk, hogy először mikor lökik ki helyéről a tüzelőért sorban álló magyar öregasszonyt, először mikor tömnek mosószappant a magyar óvodás gyerek szájába, mert magyarul mert megszólalni, és mikor mocskolják be a Szent György-szobrot először a Farkas utcai templom előtt. Idézzük vissza? „Nem mint ellenség jöttünk, hanem mint a lakosság jó barátja” – mondta volt a román főtiszt, amikor 4000 katonája élén fogadta a Honvéd utcai vámnál a város elöljáróinak hódolatát 1918 karácsonyán.

Végvári naplót ír, azaz a Végvári címkét magára ragasztó, mitológiai képzetet kisajátító „közösségi tudat”, „kollektív én” – sutábbnál sutább megfogalmazások ezek – a Város mindennapjait megélve napi lírai feljegyzéseivel öntudatlanul és szándéktalanul és végérvényesen átjátssza a történelmet az alvilág mitológiai terébe és végérvényességébe. Úgy, hogy a maga lelki utazása során beleépíti ebbe az új „költői” világba mindazt, amit a magyar és európai kultúra emlékként és kódként felkínál neki.

Minden verse alatt dátum van, majd’ minden verse „alkalomhoz” kapcsolódik, de ami megmarad az olvasóban, az a „nemzeti kódok” sorozata és rendszere. Már maga a „végvár”, az „őr” mint szerep, a bujdosás és a lappangás mint magyar históriai „mozgásmód”, a tetszhalottság Vajda János-i látomása, a „zord idő” Kemény Zsigmond-i emlékeztetője, a gyökér, Jób, Jeremiás, az éjszakai kakasszó és a megtöretett test biblikussága, az „ápol és eltakar” poétikus emelkedettsége, a pajzs spártai címkéje: „ezen vagy ezzel”…

A valaha polcomra és kezembe keveredett Végvári versek című kötet 116 lapot tartalmaz, 1921-es kiadvány másolata, amelybe jótett lelkek annak idején a Segítsetek és a Mindhalálig című – utóbb már alig azonosítható – gyűjtemények verseit szedték egybe. A versek legnagyobb hányada 1919-ben született, éppen száz éve. És ezután Végvári eltűnik. Noha mindenki sejti, majd tudja, hogy ez a név kit is takar. Végvári önmaga elől tűnik el. Előttem Reményik Sándor Összes verseinek 1997-es budapesti összeállítása, ebben nyomokban sem találkozunk azokkal a darabokkal, amelyeket Erdély végpusztulása csiholt ki belőle. „Belőle?” Valakiből, akiből nem a költői ihlet, hanem a nemzet végzete sajtolja ki az efféle sorokat: „Leszek őrlő szú az idegen fában, / Leszek az alj a felhajtott kupában…” vagy „Ne csodáld, Isten, ha akad oly bátor, / Keserű szívvel, aki zaklat s kérdi: / Meguntad, Uram, mivelünk beszélni?”

Aki Végvárit keresi Reményikben, vagy a korábbi és későbbi Reményiket akarja tetten érni Végváriban, annak a költő verseit kell olvasni, a kései lírai vallomásokat (Valaha voltam, Ahogy lehet, Vallomás, Miért hallgatott el Végvári?) arról a hallatlan személyes erőpróbáról, amelynek során az alanyi költői ihletettség feszül szembe a történelem verset zsaroló démonával. Egyetlen valóban poétikus példával élve: hogyan változnak a Végvári-versekben életre keltett Bach-korszakbeli bujdosó madár allegóriák valami „mássá” utóbb, a Darvak című versben? „Ők elindultak melegebb vidékre / Hogy télbe fordult itthon a világ. / A Királyhágón sűrű köd gomolygott, / És eltakarta Transsylvániát.” Ilyen sorokat olvasva ma is okkal láthatjuk a költőt – bárhogy nevezze is éppen magát – az erdélyi költészet megteremtőjének.

(Év végi zárójel. 2019 adventjének harmadik vasárnapján írtam ezeket a mondatokat. Evangélikus istentiszteletről jöttem haza, ahol a záróének a 158. dicséret volt: „Krisztus Urunknak áldott születésén”. Pécseli Király Imre verse ez, a XVII. század elejéről való, amelynek dallamát 1744-ben Kolozsvárt jegyezték le. A vers szerzője az érsekújvári végvár protestáns katonáinak a lelkipásztora. A Végvárira visszanéző Reményik Sándor a kolozsvári evangélikus gyülekezet főgondnoka volt, a hajdani Bel-Magyar és Híd utca sarkán. Megtudhatjuk-e valamikor valahonnan, hogy milyen énekekkel várták Istennek eme hajlékában a Megváltó eljövetelét 1919 karácsonyán?)