Március 3-tól kezdve, amikor a rádió először adott hírt Sztálin elvtárs betegségéről, az egész város, szó szerint, nagyítás nélkül olyanná változott, mint egy család, ahol az igen szeretett apa beteg. Mindenki nyugtalan, aggódó volt, a rádiókat sehol egy percre sem zárták el. Az emberek mind orvossá változtak, lexikonokból és egyéb forrásokból mindenki nézegette, mennyit kell lélegezni egy percben, és általában mit jelent a betegség. Nem volt olyan ember, aki szóról szóra el ne tudta volna mondani a legújabb orvosi jelentést Sztálin elvtárs állapotáról. Azt, hogy Sztálin meghalt, egyszerűen senki nem hitte. 6-án reggel 6 órakor mondta be a rádió a szomorú hírt. Mikor utána végigmentem a folyosón, csak hangos sírást lehetett kihallani minden szobából. Találkoztam egy nagyon öreg takarítónénivel, aki nekem sírta el először a bánatát. „Hát, nincs többé Sztálin, hát lehet ez, mi lesz velünk ezután?” Csak megjegyzem, hogy ugyanez a néni 9-én este idézett nekem Malenkov gyászbeszédéből és mondta, hogy a régi forradalmi gárda tovább viszi Sztálin ügyét, mert Lenin halála után is tovább vitték az ügyét. (A néni 75 éves, Lenin temetésén is ott volt.)