A gyűlölet lángelméi

De ha már a történelmet emlegetem, nem hallgathatom el, hogy amikor ez történt ott, Marosvásárhelyen, mi, magyarországiak 1990. március 19-én, már a második napja a román értelmiségi elit tízvalahány tagjával tanácskoztunk hivatalosan, azokat az esélyeket kutatva, vajon hogyan tudnánk a két ország végzetesen elromlott viszonyát, a német–francia minta alapján elviselhetővé tenni. A magyar kormány Béla király úti vendégházában folyt a tanácskozás, ahol Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu mellett ott volt Mircea Dinescu költő is, aki az úgynevezett román forradalom egyik főalakja volt, rendíthetetlen ellenzéki író, a Ceauşescu-házaspár legkonokabb ellenfele, és aki a román írók közül egyedül jött el Bukarestből Sütő Andrást elbúcsúztatni. Búcsúztatójának egyetlen mondatba összesűríthető lényege az volt, hogy a jelenlegi Romániának nincs Sütő Andráshoz méltó nagy írója, éppen ezért nemcsak egy nagy magyar írótól búcsúzunk, de Románia nagy írójától is.

[…] Idézzünk föl egy másik temetést is: Kós Károlyét, a szent öregét, aki írója, építésze, politikusa, jókedve és haragos aszkétája volt az erdélyi magyaroknak.

Kós Károly 1977-ben halt meg, s hagyott itt mindnyájunkat. Trianoni földre zuhanásunk és idegösszeroppanásunk után ő volt az első kiáltó szó, aki talpraállásra szólította föl az erdélyi magyarokat, a transzszilvanizmus forrásvizével itatva meg őket.

Történelmi reménye erőt adó látomás volt. Látomás volt a temetése is. Utolsó útjára nemcsak értelmiségiek, városlakók, tanárok, művészek kísérték el, hanem Kalotaszeg népe is. Ők vitték vállukon a koporsóját, népviseletben, kék és sötét gyászukban. Talán nem is temetés volt a temetése, hanem néma tüntetés, konok menet, amely messziről jött, és messzire ment. Észak-Erdély Romániához való visszacsatolásától, az 1947-es párizsi békétől 1977-ig senki nem látott efféle magyar sereglést Erdélyben. A securitate is fölszisszent. Bizonyos volt abban, hogy nacionalista, sőt revizionista összeesküvés parazsa izzik a fölvonulókban. Elkezdték keresni az ismeretlen szervezőket. De még egy gyanús mondatra vagy eseményre se bukkantak rá. Ekkor idézték be Kós Károly lányát, Közép-Európa és a Balkán legveszedelmesebb titkosszolgálatának a kolozsvári irodájába.

– Önnek tudnia kell, ki volt a temetés megszervezője – kezdte a magas rangú securitátés tiszt.

– A szervezője? – képedt el a gyászoló családtag. – Maga a halott volt. Igen, maga a halott!

[…] A temetés óta gyakran gondolok a karomat megérintő kiskatonára, aki, ha akkor, 1990. március tizenkilencedikének estéjén véletlenül nincs ott a téren, nincs fönn az autón, és nem tudja testével megvédeni Sütő Andrást, mi már tizenhat évvel ezelőtt elbúcsúzhattunk volna tőle. Tőle és könyveitől, amelyeket azóta írt. Tizenhat éve? Még rágondolni is szörnyűség.

A temetésről hazajövet újra átlapoztam a könyveit. Mindegyikben rengeteg aláhúzás, fölkiáltójel, nyelvi fordulat, vakmerőség, egy-egy felejthetetlen válasz a dombtetők magasságában. A Szuzai menyegző című kis alakú kötetében rábukkanok egy évekkel ezelőtti cédulára, egy jegyzetre. A dráma újraolvasásakor ezt írtam föl magamnak: „Kiverni egy író szemét éppolyan világbotrány, mint a Világkereskedelem Központjának a két felhőkarcolóját repülőgépekkel lekaszabolni.”

(Részletek az 1930. február 3-án, 90 éve született Csoóri Sándor Belső anyaország című írásából. Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)