A gyűlölet lángelméi

A sír közvetlen közelében álltam, amikor egy kéz megérintette a vállamat. Épp ekkor kezdték el Sütő András koporsóját aláereszteni a mélybe. Az érintésre hátra se fordultam, mint aki nem érez, nem lát semmit a világból, csak a megfeszített kötelek kínlódását és a sírgödör abszurd tökéletességét. Aztán egy újabb érintés, de most már a könyököm táján. Erre megfordultam és egy kőből kifaragott, tisztelettudó férfiarc nézett velem szembe: – Ne tekintse tolakodásnak – mondta lehalkított hangon –, én vagyok az a névtelen kiskatona, aki 1990. március 19-én este, a Bolyai téren, a ponyvás teherautó platóján, odahajoltam András bátyám csuromvéres arca és csuromvéres teste fölé, hogy megvédhessem őt, akinek akkor már halott volt a bal szeme, négy bordája eltörött, s homlokcsontja is erősen vérzett a rúgásoktól. Szolgálatos román katonaruha volt rajtam, és románul üvöltöztem a fölbőszített, félrevezetett őrjöngőkre: hagyjátok abba, nem látjátok, mi történik itt? Véreztem én is, de a leitatott románokra nem hatott semmi. Ekkor kezdték bevetni az új fegyvert: a kénsavba mártogatott rongylabdákat, amelyeket szemvakításra használtak. Az volt a szerencsénk, hogy a labdák csak engem értek el, és csak a katonaruhámat égették össze.

Főhajtással és erős kézszorítással köszöntem meg neki ezt a temetői, titkos beszámolót, amelyről Sütő is ír a Szemet szóért című kötetében, de megmentőjének a nevét soha, sehol nem írta le, a kezdőbetűit sem, nehogy a szerencsétlent bosszúból eltegyék láb alól.

Sokan ma már nem tudják, hogy ilyen rémtörténetbe illő részletei is voltak Sütő András életének. A halál matematikai föladványát egy hajszál híján majdnem sikerült megoldaniuk a gyűlölködés lángelméinek.

A tizenhat év előtti kiskatona arca különös gyászbeszéd volt ott a lassan megtelő sírgödör mellett. Zuhogott a föld a koporsóra, és az emlékező meg-megrebbenő szemében akaratlanul is ott láttam a történelmi vérengzések sorát: Horeáét, Closcáét, később Avram Iancuét, aztán a szárazajtaiak fejszével való lefejezését, a fixesek és a Maniu-gárdisták második világháború utáni kegyetlenkedéseit.

De ha már a történelmet emlegetem, nem hallgathatom el, hogy amikor ez történt ott, Marosvásárhelyen, mi, magyarországiak 1990. március 19-én, már a második napja a román értelmiségi elit tízvalahány tagjával tanácskoztunk hivatalosan, azokat az esélyeket kutatva, vajon hogyan tudnánk a két ország végzetesen elromlott viszonyát, a német–francia minta alapján elviselhetővé tenni. A magyar kormány Béla király úti vendégházában folyt a tanácskozás, ahol Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu mellett ott volt Mircea Dinescu költő is, aki az úgynevezett román forradalom egyik főalakja volt, rendíthetetlen ellenzéki író, a Ceauşescu-házaspár legkonokabb ellenfele, és aki a román írók közül egyedül jött el Bukarestből Sütő Andrást elbúcsúztatni. Búcsúztatójának egyetlen mondatba összesűríthető lényege az volt, hogy a jelenlegi Romániának nincs Sütő Andráshoz méltó nagy írója, éppen ezért nemcsak egy nagy magyar írótól búcsúzunk, de Románia nagy írójától is.

[…] Idézzünk föl egy másik temetést is: Kós Károlyét, a szent öregét, aki írója, építésze, politikusa, jókedve és haragos aszkétája volt az erdélyi magyaroknak.

Kós Károly 1977-ben halt meg, s hagyott itt mindnyájunkat. Trianoni földre zuhanásunk és idegösszeroppanásunk után ő volt az első kiáltó szó, aki talpraállásra szólította föl az erdélyi magyarokat, a transzszilvanizmus forrásvizével itatva meg őket.

Történelmi reménye erőt adó látomás volt. Látomás volt a temetése is. Utolsó útjára nemcsak értelmiségiek, városlakók, tanárok, művészek kísérték el, hanem Kalotaszeg népe is. Ők vitték vállukon a koporsóját, népviseletben, kék és sötét gyászukban. Talán nem is temetés volt a temetése, hanem néma tüntetés, konok menet, amely messziről jött, és messzire ment. Észak-Erdély Romániához való visszacsatolásától, az 1947-es párizsi békétől 1977-ig senki nem látott efféle magyar sereglést Erdélyben. A securitate is fölszisszent. Bizonyos volt abban, hogy nacionalista, sőt revizionista összeesküvés parazsa izzik a fölvonulókban. Elkezdték keresni az ismeretlen szervezőket. De még egy gyanús mondatra vagy eseményre se bukkantak rá. Ekkor idézték be Kós Károly lányát, Közép-Európa és a Balkán legveszedelmesebb titkosszolgálatának a kolozsvári irodájába.

– Önnek tudnia kell, ki volt a temetés megszervezője – kezdte a magas rangú securitátés tiszt.

– A szervezője? – képedt el a gyászoló családtag. – Maga a halott volt. Igen, maga a halott!

[…] A temetés óta gyakran gondolok a karomat megérintő kiskatonára, aki, ha akkor, 1990. március tizenkilencedikének estéjén véletlenül nincs ott a téren, nincs fönn az autón, és nem tudja testével megvédeni Sütő Andrást, mi már tizenhat évvel ezelőtt elbúcsúzhattunk volna tőle. Tőle és könyveitől, amelyeket azóta írt. Tizenhat éve? Még rágondolni is szörnyűség.

A temetésről hazajövet újra átlapoztam a könyveit. Mindegyikben rengeteg aláhúzás, fölkiáltójel, nyelvi fordulat, vakmerőség, egy-egy felejthetetlen válasz a dombtetők magasságában. A Szuzai menyegző című kis alakú kötetében rábukkanok egy évekkel ezelőtti cédulára, egy jegyzetre. A dráma újraolvasásakor ezt írtam föl magamnak: „Kiverni egy író szemét éppolyan világbotrány, mint a Világkereskedelem Központjának a két felhőkarcolóját repülőgépekkel lekaszabolni.”

(Részletek az 1930. február 3-án, 90 éve született Csoóri Sándor Belső anyaország című írásából. Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)