Buckai karcos

Nem tudtunk, vagy csak igen keveset, a hajdani Szeged környéki borkultúra föllendüléséről és fénykorokról: a filoxéra utáni rekonstrukciókról. Az immunis homokot a gyökértetű nem bírja – a világ borkultúráját romba döntő filoxéra tetűről azt tartotta a büszke szegedi népnyelv, hogy „ide ugyan hiába gyün!”. Így mondogatta a homoki magyar. Miért? – kérdezhetjük. „Mert nem tud mögélni, nem huzi sokáj! Mitől gondolja ezt? – Nem találi meg a szőlőt. – Hogy-hogy? – Szömibe mén a homok, oszt megvakul.” És a telepítési kedv végén, a XX. század elején Szeged határában 12 ezer holdon művelték a szőlőt, és termelték az egyébként remek, könnyű ’buckait’. Magyarkából, kadarkából, kövidinkából. (Ha valaki próbálni szeretné, egyéb jó gazdák mellett ízlelje meg Maurer Oszkár hajdújárási borait.)

Két emlény a régi, becsületes homoki világából: atyám gyulai gyerekkorom idején minden évben a nyár végi Lajos-napokra Soltvadkertről rendelt egy kisebb hordónyi bort, amit a postán adtak fel, és vasúton érkezett. Én és barátaim ugyan nem nagyon dézsmálgattuk; mások viszont igen. Jóval később a Kissomlyón, tavaszi szőlőmunkák közt mesélte a falubeli Borsi sógor, aki vasúti munkás volt, hogy a rakodók a rendező pályaudvaron miféle technikákkal dézsmálták meg a boroshordókat. (A dongát vékony fúróval megfúrták, kiszívtak belőle valamennyi nedűt, a lyukat gyufaszállal betömködték, elsimították, s az operáció észrevétlen maradt.) Az efféle setét akciókkal szemben a soltvadkerti homoki bor mindig kiváló volt; egyszerű, tiszta és becsületes.

A másik emlék a szegedi évek végéről: 1978 tavaszán, egyetemi államvizsgák előtt Kiskunhalas fiókkönyvtáraiban, Bácska mesés nevű faluiban, Csikéria, Kelebia, irodalmi előadásokat tartottunk boldog emlékű Hatvani Zoli barátommal. Az összegyűlt honoráriumból Zsanán, Hatvani Gábor bátyánk homoki pincéjéből vettünk kétkannányi jól kezelt homokit. Hogy Szeged-Felsővárosban, az egyik albérletben, ahol tévé is volt, népes egyetemi társasággal közösen nézhessük meg az argentínai futballvébét. A csúfos véget ért argentin–magyar meccs után, amikor Törőcsiket és Nyilasit egy Garrido nevű portugál bíró kiállította, a finom homoki bor az utolsó cseppig elfogyott.

Tömörkény István von Haus aus jól ismerte a buckai genealógiáját, születését, tartását, kezelését, az egész miskulanciát (atyja szőlőt bérelt, s apósának, Kiss Pálnak, Kiss „Palcsinak” is a szegedi tanyákon mintaszőleje volt; és a Kárász utca–Kölcsey utca sarkán vendéglője, egy földszintes házikó néhány alacsony szobával, akácos udvarú kerthelyiséggel, ahol a legjobb és legtisztább buckai sillert mérték Szegeden). A bor születését el is beszéli, első változatban az 1899-es Borászati Lapokban Esztendős harcolások címmel; ennek átdolgozott változata A buczkai születése 1911-es kötetében jelenik meg Ne engedjük a madarat … s más holmik címmel. Frantzia Gergely, másképpen Kecsigeorrú a főhőse, a későbbi opusz személytelen; de az egész éves szőlőbeli küzdést a nyitástól (metszés, permetezés-„vegyészkedés”, kapálás-újítás, kötözés, érés alá való kapálás, ritkítás) a szüretig írja; parádésan.

Egyébként alföldi, tanyai szőlőbeli életképei, hangulatai, képeinek pontossága, leírásai páratlanok; de még nem fikciós szaktanulmányt is közöl a Borászati Lapokban (A szőlőtermelő Szeged, 1899), aztán a Szőlészeti tanulmányok cím alatt a jégverésről és ’egyebekről’.

És hát a felejthetetlen buckai! – helyezkedjünk el Tömörkény szövegében. Annyit tudni kell, hogy akkoriban még rohamosan szaporodó új ültetések is voltak, igazi, hamisítatlan tél járta, gyönyörű havak pusztákon, tanyákon s a pincében vidáman érett a rendesen és jól kezelt homoki bor.

„S már a hó leesett, mikor egyszer halad a tanya felé a szerfölött nagy csizmákban a sógor.

– Jó napot sógor! – mondja.

– Aggyon Isten, sógor.

– No. Hát hogy van kend sógor? – kérdezi.

– Hát ehun-e, sógor, – feleli a sógor.

– Hát a pincze, sógor? – kérdezi.

– Nono. Majd szívok egy lopóval – felel a gazda.

Csakugyan szív is, üvegbe eresztvén. Poharat hoz elő, önt bele s nyújtja a sógornak. A sógor beleszürcsöl s összehúzza mind a két szemöldökét. Azután hörpint s megpihen. Végezetül elnyeli mind. A gazdának kissé mosolyog az ajka és tágra nyíltak a szemei, amint várja, hogy mit szól az egész esztendei munka eredményeként a sógor.

A sógor tűnődve áll. A szürcsöléstől az orrában maradt a bor szaga, a hörpintés a szájában hagyta az ízét, míg a nyelés alkalmából komolyan önmagába tekint, vizsgálván amaz érzelmeket, miket gégéjében a bor fakaszt, míg a küldött helyig lehalad. Ez megtörténvén, ítéletét rövid szavakba fogalmazza:

– Aggyék kend még egy pohárral…”

Azt tartották, a szegedi halpaprikáshoz foszlós kenyér és jól kezelt buckai karcos jár, semmi más. Hát ez az – amilyen egyszerű ez a szentháromság, annyira hiányzik.