[…] Akármiről írt, mindig megmaradt a maga jó színvonalán. Példaadó volt urbánus szelleme, amelytől távol állott a durvaság, a becsmérlés, a demagógia. Sok polémiát vívott meg, de soha a vitát személyes térre nem vitte. Történelmi tudása ellátta az asszociációk bőségével. Érezte, hogy magyar hagyományt folytat s érezte, hogy ez mire kötelez. Mindig kissé feszes, ahogy mondani szokták, tanáros magatartása többé-kevésbbé hűvösen hatott; igazán felmelegedni akkor tudott, ha ideáljairól volt szó. Tévedései is a művelt és felelősséget érző író tévedései voltak. Állásfoglalása az utóbbi években vesztett pozíciókért való harcnak tűnt fel, politikája azokéval együtt, akikkel azonos vizeken evezett, egyre jobban akadémikus jogfenntartásként hangzott, főelemei elvesztették aktualitásukat, lesodortattak a színtérről s hangoztatásukhoz egyre több bátorság kellett. Pethő vállalta ezt is, amíg rá nem kényszerült, hogy letegye a közírói tollat. Pályának politikai jelentőségét lehet vitatni, de ez a pálya látványnak mindenesetre szép volt.
(Schöpflin Aladár: Pethő Sándor. Nyugat, 1940)
*
A szomszéd Rábacsanak, ahol gyermekkora eltelt s ahol apai ágon a családja élt, ahova visszavisszatért, már nagyobb falu. „Az én Csanakom”-nak nevezte, mondja el az egykori iskolatárs, papi ember. Erőlteti az emlékezetét, hogy mondjon valamit egy közös gyermekkorról, amely messze süllyedt az időben, vendéglőket és nótázásokat idéz, Várkeszölyön és Kistatán játszott diákos mulatósokat, balatonmelléki borok ízét és nótákat, amelyeket nyaranta énekeltek, diákéveket és a megrázó gyermekkori élményt, mikor Győrbe sürgöny ment, hogy siessen haza nagybeteg édesanyjához. Az állomáson kocsi várta, az apai ház fehér tornácán, a meszelt falnak támasztva egy koporsófedél. Tizenegy-tizenkét éves lehetett akkor s a kisfiú a győri bencésekhez visszatérőben arról fantáziáit, hogy trappista lesz. Az apa, az egykori nagygazda huszonhat tájban halt meg, mondja el – s a csanaki temetőben keresem Pethő György sírját. Egy öregasszonytól kérdezősködöm, megpróbál segítségemre lenni, eredménytelenül, „talán már leesett a név a keresztről” – mondja. Kószálok a temetőben, ahol csend van, csak a kút nyikorog, asszonyok húznak vizet, hogy megöntözzék a sírokat. Egy kereszten megakad a tekintetem: a halottat, akit takar, Élő Rozáliának hívták. Így jelöli ma is a kereszt. Holtában is: Élő Rozália.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!