Halálkanyarodó

Általános megdöbbenést keltett az egész országban, hogy vasárnap délelőtt autószerencsétlenség áldozata lett Pethő Sándor, a „Magyar Nemzet” volt főszerkesztője, a nagytudású történetíró, bátor és tehetséges publicista.

Pethő Sándor néhány héttel ezelőtt lemondott az általa alapított „Magyar Nemzet” című napilap főszerkesztői állásáról, mert – így indokolta búcsúlevelében – úgy érzi, hogy most félre kell állnia. Ezután Balatonfüredre utazott és ott pihent. Hétfőn volt második évfordulója a „Magyar Nemzet” alapításának és ez alkalomból vasárnap meglátogatta Pethőt Parragi György és Udvari Gyöngyvér, a lap két, munkatársa, valamint dr. Puskás Lajos író és felesége. A vasútállomáson Pethő várta vendégeit.

Csak egy kis autótaxi várakozott és ebbe nem fért be az egész társaság, ezért Pethő, Udvari Gyöngyvér és Puskásné ült be a kocsiba, Parragi és Puskás gyalog indult útnak. A balatoni műút és a füredi országút keresztezésénél, az úgynevezett „füredi halálkanyarodónál”, ahol már több súlyos szerencsétlenség történt, a taxinak robogott gróf Nemes Vince túraautója. A taxi az árokba fordult, utasai és vezetője, Kenyeres Gábor sofőr eszméletlenül terültek el.

Megsérült könnyebben a túraautó vezetője, gróf Nemes Vince is. Kihívták a balatonfüredi mentőket, amire azonban ezek a helyszínre érkeztek, Pethő, aki fejét az országút kövébe vágta, már halott volt. Udvari Gyöngyvért és Kenyeres Gábor sofőrt igen súlyos, Puskásnét könnyebb sérülésekkel szállították a mentők a veszprémi kórházba.

(Népszava, 1940. augusztus 27.)

*

Az 1919 utáni magyar közélet aránylag kevés igazán jelentős közírót emelt ki a sajtó munkásai sorából, olyat, aki mély hatást tudott volna tenni a közgondolkodásra és fontos tényezőjévé vált volna a közéletnek. Ezek egyike volt Pethő Sándor, a balatonfüredi autószerencsétlenség áldozata. Az ő halálával kétségtelenül csökkent közírásunk színvonala szellemi és erkölcsi szempontból egyaránt.

Tanár volt s a történelemből indult ki. Első munkái történelmi tanulmányok. Szellemében azonban több volt a nyugtalanság és az aktualitás iránti érzék, semhogy meg tudott volna maradni a tiszta tudomány tárgyilagos levegőjében. Mintegy átmenet volt a tudományból a közírásba, mikor az 1914 előtti években tanulmányokat kezdett írni kora kiemelkedő politikusairól, az akkori viszonyokhoz képest feltűnő történelmi készültséggel, egyéni és szuggesztív írástudással. Érintkezésbe került azzal az államférfiúval, akinek hatása alól többé nem tudott szabadulni, mindvégig ideálja maradt, a magyar politikus legszebb típusa az ő szemében: az ifjabbik gróf Andrássy Gyulával. Politikai gondolkodásának ez a nagy élmény adta az irányvonalat és ebben megmaradt a közélet minden hullámzása közt.

[…] Akármiről írt, mindig megmaradt a maga jó színvonalán. Példaadó volt urbánus szelleme, amelytől távol állott a durvaság, a becsmérlés, a demagógia. Sok polémiát vívott meg, de soha a vitát személyes térre nem vitte. Történelmi tudása ellátta az asszociációk bőségével. Érezte, hogy magyar hagyományt folytat s érezte, hogy ez mire kötelez. Mindig kissé feszes, ahogy mondani szokták, tanáros magatartása többé-kevésbbé hűvösen hatott; igazán felmelegedni akkor tudott, ha ideáljairól volt szó. Tévedései is a művelt és felelősséget érző író tévedései voltak. Állásfoglalása az utóbbi években vesztett pozíciókért való harcnak tűnt fel, politikája azokéval együtt, akikkel azonos vizeken evezett, egyre jobban akadémikus jogfenntartásként hangzott, főelemei elvesztették aktualitásukat, lesodortattak a színtérről s hangoztatásukhoz egyre több bátorság kellett. Pethő vállalta ezt is, amíg rá nem kényszerült, hogy letegye a közírói tollat. Pályának politikai jelentőségét lehet vitatni, de ez a pálya látványnak mindenesetre szép volt.

(Schöpflin Aladár: Pethő Sándor. Nyugat, 1940)

*

A szomszéd Rábacsanak, ahol gyermekkora eltelt s ahol apai ágon a családja élt, ahova visszavisszatért, már nagyobb falu. „Az én Csanakom”-nak nevezte, mondja el az egykori iskolatárs, papi ember. Erőlteti az emlékezetét, hogy mondjon valamit egy közös gyermekkorról, amely messze süllyedt az időben, vendéglőket és nótázásokat idéz, Várkeszölyön és Kistatán játszott diákos mulatósokat, balatonmelléki borok ízét és nótákat, amelyeket nyaranta énekeltek, diákéveket és a megrázó gyermekkori élményt, mikor Győrbe sürgöny ment, hogy siessen haza nagybeteg édesanyjához. Az állomáson kocsi várta, az apai ház fehér tornácán, a meszelt falnak támasztva egy koporsófedél. Tizenegy-tizenkét éves lehetett akkor s a kisfiú a győri bencésekhez visszatérőben arról fantáziáit, hogy trappista lesz. Az apa, az egykori nagygazda huszonhat tájban halt meg, mondja el – s a csanaki temetőben keresem Pethő György sírját. Egy öregasszonytól kérdezősködöm, megpróbál segítségemre lenni, eredménytelenül, „talán már leesett a név a keresztről” – mondja. Kószálok a temetőben, ahol csend van, csak a kút nyikorog, asszonyok húznak vizet, hogy megöntözzék a sírokat. Egy kereszten megakad a tekintetem: a halottat, akit takar, Élő Rozáliának hívták. Így jelöli ma is a kereszt. Holtában is: Élő Rozália.

(Szabó Zoltán: Pethő Sándor falujában. Magyar Nemzet, 1943. augusztus 25.)

(Pethő Sándor, lapunk alapítója 135 éve, 1885. március 1-jén született. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)