Lopódarázs és macskahere

Az évszázadok, illetve akár évezredek óta szent helyként számontartott temetőkben az eredeti vegetáció kisebb-nagyobb foltjai hosszú időn át fennmaradhattak. Napjainkban sokszor már csak itt lelhetők fel az adott tájra korábban jellemző természetes élőhelyek.

A kép illusztráció Fotó: Löki Viktor

Habár jelentőségük a biológiai sokféleség megőrzésében régóta ismert, a temetők felé a XIX. század végén fordultak először a magyar botanikusok, majd több évtized szünet után az ezredforduló környékén lendültek fel újra a kutatások. Löki Viktor, az Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató Intézet Tisza-kutató Osztályának munkatársa szerint a világ más régióiban is felismerték ezek természeti értékeit. Ausztráliai és egyesült államokbeli helyszíneken értékes gyepi vegetációt találtak, pakisztáni, bangladesi és izraeli temetőkben a gyógynövények nagyobb arányban fordultak elő, mint a bolygatott környező élőhelyeken. Ausztráliában veszélyeztetett orchideák, Törökországban ritka kosbor- és csigafajok élnek ezeken a helyeken. Számos élőlény számára kifejezetten előnyös a temetők nyújtotta védelem. Az Indiai-óceán néhány nyugati szigetén három veszélyeztetett repülőkutyafaj él nagy számban. A helyi természetvédők nemcsak a különleges gyümölcs­evő denevéreket óvják, hanem az idős erdőket is, melyek számos más élőlénynek adnak otthont.

A hazai sírkertekből eddig több mint száz védett növényfaj (köztük 26 orchidea), illetve a hazánkból kipusztultnak hitt csipkés gyöngyvessző nevű cserje került elő. Eddig azt hittük, az egykor a magyar flóra gyakori tagjának számító növény lelőhelyei 150-200 éve megsemmisültek, hosszú időn keresztül senki sem talált példányt Magyarországon. Az első 2000-ben Pusztamonostor temetőjében került elő, öt évvel később a budai Sas-hegyen bukkantak újabbakra. A Debreceni Egyetem Növénytani Tanszékének munkatársai – Molnár V. Attila vezetésével – 2015. június és október között 294 temetőt tekintettek át: a gyöngyvessző 12 újabb helyen virágzott.

Előtte 51, többségében református település helyeit elemezték annak érdekében, hogy megfejtsék, van-e összefüggés a kultúrtörténeti és a természeti értékek temetőkben való fennmaradása között. Az Északi-középhegységben, Erdélyben és az Alföldön 2015 áprilisa és 2017 júniusa között a helyszíneket legalább két alkalommal (tavasszal, nyár elején, illetve nyár végén, kora ősszel) felkeresték. A terepbejárások során összesen 25 védett növényfajt találtak. Adataik alapján az Északi-középhegységben és Erdélyben több védett növény fordul elő, mint az Alföldön, ám még az Alföldre jellemző legalacsonyabb átlagérték is azt mutatja, hogy temetőink a kulturális örökségünk mellett fontos növénytani értékek őrzői is.

A debreceni kutatók az elmúlt években hazánkban, Erdélyben és a Partiumban, valamint a Felvidéken összesen több mint ezer temető flóráját tekintették át. A temetők 45 százalékában találtak védett növényfajt – 67 növényfaj másfél millió példányára bukkantak, amelyek összesített természetvédelmi értéke 1,2 milliárd forint volt. (Mivel a temetők helyének kiválasztásánál az egyik legfőbb szempont a talajvíz alacsony szintje volt, nem meglepő, hogy a vizes élőhelyeket kedvelők hiányoznak a repertoárból.)

A sírkertekben világszerte dívik a különböző lágy szárú dísznövények ültetése, pár inváziós faj kivételével a legtöbbjük nem alakítja át az élőhelyet, és állandó emberi gondozás hiányában elpusztul. A fás szárú fajok ellenben évtizedeken át virulnak, és meghatározzák a látképet. A kutatók tapasztalatai szerint több dísznövény is elszaporodhat, visszaszorítva az őshonos növényzetet: legveszélyesebb a közönséges orgona, a fehér akác és a bálványfa, amelyek olykor áthatolhatatlan bozótot alkotnak a felhagyott helyeken.

Flóránk ritkább, érzékenyebb tagjai elsősorban a temetők elhagyatottabb, ritkán bolygatott részein fordulnak elő, a gondozott sírok között csak elvétve találhatók meg, ám a hagyományos módon ápolt, gyomirtótól mentes és nem fűnyírózott sírok közötti gyepfoltokban, valamint a gyepes sírhantokon is előfordulhatnak védett fajok. Úgy tűnik, a rendszeres és gyakori fűnyírás az egyik legjelentősebb, a temetők növényzetének fajösszetételét meghatározó tényező. Az ismétlődő, a növények természetes életciklusa szempontjából kiszámíthatatlannak mondható nyírás károsan hat a növényzetre. A kutatók összegzése szerint a kis falvak temetői a legértékesebbek természetvédelmi szempontból, míg a nagyvárosokban védett növények elvétve fordulnak elő.

Mór teknős bandukol a romániai Dobrudzsa egyik temetőjében
Fotó: Löki Viktor

A hazai temetőkben állatok is szép számmal megtalálhatók. A számos fészkelő madárfaj mellett jól érzi magát a fürge, a zöld és a fali gyík, és a vízisikló is otthonra lelhet a sírok repedéseiben. Ózd-Susán a védett nagyfejű csajkó nevű bogárfaj jelentős állományára bukkantak. A védett ugarcsiga tiszántúli temetőkben található népes populációinak kialakulásához valószínűleg hozzájárul a temetőkbe szállított nagy mennyiségű mészkő, amely ezeknek a mészvázat létrehozó állatoknak létfontosságú.

– A hazai temetők ízeltlábúiról szórványos ismeretekkel rendelkezünk, azonban néhány ritkaság előkerülése jól jelzi, hogy helyenként jelentős természeti értékekkel is számolhatunk. A sírkertek különleges állatai közé tartozik az atracélcincér – tápnövénye kizárólagosan a kék atracél nevű védett növény, előfordulása ezért erőtel­jesen limitált a Kárpát-medencében. Márkus András a bogarak legnagyobb családjának – az ormányosbogaraknak – egyik érdekes alkatú faját, az északi fogasvégű-ormányost hazánkban elsőként a gyulai Szentháromság temetőben fedezte fel. A hártyásszárnyúak közül a ritka barnalábú lopódarázs jelenlétét pécsi temetőben mutatták ki. Az orrszarvúbogár lárváján élősködő, szintén védett óriás tőrösdarázs rajzó példányait egy korhadó fatuskó körül mi figyeltük meg a tárcsói (Szerbia) temetőben – sorolta az értékeket Löki Viktor.

Néhány igen ritka, kifejezetten tápnövény-specialista rovar előfordulására is fény derült az utóbbi években. A sztyeplepkét Magyarország egyik legritkább lepkefajaként tartották számon, még az elmúlt évtizedben is csupán egy biztos lelőhelye volt ismert. Néhány éve hazai kutatók kiderítették, hogy a faj addig ismeretlen tápnövénye nem más, mint a löszpusztagyepek egyik nevezetes növénye, a gumós macskahere. A hazai macskahere-állományok tüzetes vizsgálatát követően mára a sztyeplepkének tucatnyi új lelőhelye vált ismertté. Ezek egyike az egerszalóki temető, amelynek egy részét az önkormányzat – példaértékű módon – Lepkés zug néven helyi jelentőségű természetvédelmi területté nyilvánította.

A magyarországi temetőkben gyakori a vakond, de kivételesen olyan ritka emlősfajok számára is élőhelyül szolgálhatnak, mint a fokozottan védett, a Kárpát-medencében endemikus, azaz csak itt előforduló magyar földikutya. Az eredetileg a füves pusztákhoz kötődő faj rendkívül rejtett életmódot folytat, szinte a teljes életét a talajfelszín alatt tölti. 2018-ban a Csanádi-háton, a battonyai szerb temetőben mutatták ki jelenlétét.

– Mi is találkoztunk őzekkel a temetőkben, de azért ez egy viszonylag frekventáltan látogatott élőhely, tehát nem igazán jellemzőek rájuk a nagyvadak, habár egyes kis falusi temetőket minden bizonnyal rendszeresen használnak. Róka, borz, menyétfélék, kis rágcsálók előfordulásának közvetett (széklettel terhelt) bizonyítékait rendszeresen detektáltuk – bővítette a listát Löki Viktor.

– Védett növényfajok temetőbéli pusztításáért büntettek már meg bárkit?

– Nem tudok arról, hogy lett volna büntetés emiatt, de ez összefüggésben lehet azzal, hogy a szakemberek nem tudják, hogy milyen értékek vannak ott, és ha nem tudják, akkor nem is lehet büntetést kiszabni a természetkárosításért – mondja Löki, érzékeltetve, hogy a törvények betartatása olykor meglehetősen bonyolult.