Élet szövetfal mögött

A Távol-Keleten komoly hagyománya van a maszkviselésnek.

Mielőtt a mizéria elkezdődött, Európában szinte egyáltalán nem volt maszkos ember. Aki viselt ilyet, az vagy súlyos beteg volt, és az orvosai tanácsára ment egészséges társai közé maszkban, vagy ázsiai volt. Mert a Távol-Keleten a maszknak nagyon komoly hagyománya van. Persze eredetileg japán találmány, mert ez az ország ma is az első számú kulturálisexportcikk-gyártó Ázsiában, a kínai fiatalok is majmolják a japánokat, Tajvan is, Vietnam is, s itt kezdődött el valaha a nagyon közösségtudatos viselkedés, miszerint vegyünk fel maszkot, és akkor majd nem fogunk megfertőzni senkit a metrón. Aztán felvette egy-, majd öt-, majd húszmillió, és normává vált. Mi, európaiak azt mondjuk, hú de furcsa viselet, és persze japánnak kell lenni, hogy ezt elfogadjuk. Aztán érdemes a jelenség mögé nézni, mert nagyon bonyolult ez a jelenség.

A japán maszkok ugyanis nem ennyire barátságos termékek. Természetesen valóban van gyakorlati céljuk, de az eszmei hátterük sokkal inkább a bezárkózáshoz közelít. Japánban lehet kapni mindenféle maszkot, hellókittiset meg arrafelé híres rajzfilmfigurásat, feketét és félelmeteset, no és aranyos csillámpónival díszítettet. Ezt a legtöbb ember nem egészségi okokból vette fel. Egyszerűen arról van szó, hogy az én házam az én váram, az én arcom az enyém, akkor és annak mutatom meg, akinek akarom. A nagyváros forgatagában pedig inkább maradok csillámpónis vagy szürke nindzsa, egy picike homokszem Tokió–Jokohama sivatagában. Nem számítok arra, hogy ismerőssel találkozom az utcán, hiszen ez gyakorlatilag lehetetlen a harmincmilliós me­galopoliszban, az otthonom és a munkahelyem közötti út a szükséges rossz, amelyet át kell vészelni. Azaz hagyjon mindenki békén, és felveszem a maszkot, a ruhát, a köpenyt, a csuklyát, és elvonulok a társadalomtól.

Az ember azonban ember, így megjelent a divatos elvonulók csoportja, akik ruhához illő maszkot vettek fel, ne lássa senki, ki vagyok, de azért nézzen meg jól a metró közössége.­­

A maszk esetenként nagyon is extravagáns ruhát egészített ki, amelynek pontosan az a célja, hogy felhívja a viselőjére az idegenek figyelmét. Mert roppant rejtélyessé tudja tenni a maszk a viselőjét, vonzóvá és szexivé, veszélyesnek tűnhet az arcát eltakaró fiatal lány vagy fiú, így valójában egy ideális kiegészítő. Ezt a mintát kell valami módon, erőszakoltan most átvennünk, mert a vírus miatt ránk van kényszerítve a furcsa divat. Egy bolgár lányismerős mondta, van három maszkja, ott ugyanis egymillió forint körüli büntetést rónak ki arra, aki maszk nélkül lép ki az utcára. A három viszont nem elég, mert nem megy a zöld ruhájához, és ezért csinál majd egy zöldet is, no meg egy olyat, amelyre ráírja, hogy stay calm, ahogy a britek szokták nyugtatni önmagukat. No nem valami mániából, egyszerűen bolgárul ez olyan hosszú kifejezés, hogy nem fér rá a maszkra, ráadásul senki se használja, így a két rövid angol szó jól illik a jelenlegi helyzethez. Ezt nekünk tanulnunk kell, Ázsiában viszont van legalább húszéves előnyük.

A maszk idegen, mindig láttuk egymás arcát, ebből ki is alakult az elmúlt években egy nagyon komoly viszály az Európába költözött, szigorúan vallásos muszlim nők kendőviselete ügyében. Ha vannak profi arceltakarók, hát a muszlimok azok. Az ottani kultúra úgy tekinti a nőt mint ellenállhatatlan mágnest. Az összes közel-keleti kultúra szerint a férfi képtelen egy nő jelenlétében türtőztetni magát, elvonja a figyelmét a nő szépsége a valódi fontos ügyektől, mint például Istentől. Ezért aztán külön is választják a nőket és a férfiakat az ima során, nehogy egymással foglalkozzanak, mikor az Úr elé viszik lelküket. Kevés viccesebb helyzet van, mint a jeruzsálemi siratófalnál kialakított női szekció, ahonnan az imádkozó férfiak feleségei és barátnői átkukucskálnak a fiúk részére, a kerítés aljára ugyanis kis padot szereltek, így a lányok arra felállva nézelődhetnek, mi is történik odaát. A férfiak imádkoznak, beszélgetnek, a nők pedig mint verebek a dróton nézelődnek. De azért a zsidók körében kevés nő takarja el az arcát, míg az iszlám világban ez teljesen elfogadott.

Főleg a szigorúbbnak tekintett Öböl-térségben, ahol a hölgyek túlnyomó része eltakarja az arcát. A szaúdi lányok legalább 95 százaléka fekete abaját visel – ez kötelező, nagyon vékony ruhadarab, amelyet a civil ruha fölé vesznek, eltakarja a hajat, s kiegészíthető egy arc elé vett kendővel –, hogy egy-egy szellő megmutassa, bizony farmer és póló van rajta. Ahogy az összes nyugati lányon is, a különbség az, hogy a szaúdi lányok nem akarják ezt megmutatni mindenkinek. Nekik is a szükséges rossz a városban való sétálás vagy a munkahelyre való közlekedés, ők is el akarják rejteni a valódi énjüket az illetéktelenek elől, nem akarnak senkit kísértésbe vinni. Odahaza leveszik az abaját, mint száz éve Magyarországon a férfiember a kalapját, a nő pedig a kendőjét, s rámosolyognak azokra, akikben tökéletesen megbízhatnak. Ugyanennek a gondolkodásmódnak a szélsőséges változata az afganisztáni és pakisztáni burka, ahol már a szem se látszik, de minthogy az említett nők így nőttek fel nemzedékek óta, igencsak biztonságban érzik magukat burkájuk mögött. Mert hasonló a hatása egy burkának, mint Európában egy apáca fejkendőjének: védettséget ad, mindenki számára jelzi, hogy az említett ruhát viselő személyt nem érdemes megközelíteni, nem szeretne ismerkedni, nincs benne az örök férfi-női körforgásban.

Ebből az alapállásból kell nekünk, csupasz arcú európaiaknak felvennünk a maszkot. Nem tudjuk, meddig fog tartani, és megszokjuk-e. De most is láthatóak a divatozás jelei, a különleges, ízléses, alkalmasint extrém maszkok már Magyarországon is láthatóak. A viselői pedig valami furcsa átalakuláson mennek keresztül. Nem viselkedik ugyanúgy a maszkos ember, mint a maszk nélküli. A vékony szövetdarab bizony sokkal hatékonyabb védelmet jelent, mint elsőre hinnénk. Európában ott a legnépszerűbb a maszkviselés, ahol törvényeket hoztak az arc eltakarása ellen, mint Dánia vagy Franciaország. Ez a maszk persze nem a nők nikábja, de ne legyünk naivak, mindenki ki fogja használni a rejtőzködés adta lehetőségeket. A maszkban nem látszik valakin, elmúlt-e 65 éves, így egy megfelelően kinéző ember bizony be tud vásárolni bármikor, ha már mindannyian nindzsák vagyunk, s nindzsa szolgál ki a boltban.

Azt a maszkot minél előbb le kell venni. A vírusnál sokkal veszélyesebb a vele együtt fertőző félelem, és a sok millió maszkos ember látványa egyértelműen tovább mélyíti az emberek közötti szakadékot. Budapest nem Tokió, itt mindig lehetett összemosolyogni a buszon vagy a boltban. Magyarországon kirakják nyáron a kocsmák a tévét az utcára, és ha olimpia van, a sétáló emberek megállnak, hogy megnézzék a mi fiunk vagy lányunk aktuális versenyét. Ha pedig győz – és általában győz –, akkor ismeretlenek egymásra néznek, pacsiznak, mosolyognak, hüledeznek, és felvidulva folytatják útjukat. Mert itt nem a szükséges rossz a városban való sétálás vagy a munkahelyre való ingázás. Itt az élet teljesen normális velejárója, még a nagyon elidegenedett nyugati társadalomszemlélet begyűrűzése fényében is. Nemrég a BKV honlapján volt egy olyan lehetőség, hogy az ember megadta, hol utazott, és keresi azt a fiút vagy lányt, aki megtetszett neki a járaton. Van-e egy ilyen szolgáltatásnak létjogosultsága a millió egyenmaszkos ember köré­ben? Megtetszik-e valaki úgy, hogy csak a ruháját és a maszkját látom, esetleg a szemét?

A kényszerű maszkviselés könnyen átalakulhat általános elővigyázatossággá, amelyet megtart a vírusra emlékező világ. Az viszont katasztrófát jelentene a közösség számára, amely kialakult itt ezeregyszáz év alatt, hiszen újra kellene gondolni a viselkedéskultúrát és az öltözködést is. Persze ahogy az olimpián győzni szoktunk, valószínűleg itt is erősebbnek fog bizonyulni a régi örökség a félelemnél.